Sárszegi ősz

Mohai V. Lajos írása

„Milyen hirtelen jött. Nem fönségesen, nem halálosan. Nem nagy pompájában, arany levélszőnyegével és gyümölcsös koszorújával. Kis ősz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi ősz.”

(Kosztolányi Dezső: Pacsirta)

Kosztolányi Dezső

A művészi küldetésre már pályája első szakaszában is sokat adó és sokszor rámutató Kosz­tolányi Dezsőnek van egy hírlapi tárcája 1910-bõl, az Alföldi por, amelyben „az új bácskai regényt” kéri számon. Az életmű későbbi fejleményei „gondoskodnak” arról, hogy ezt az írást komoly jelentéssel ruházzuk föl: sárszegi regényeivel és elbeszéléseivel Kosztolányi majd „felel” a szöveg „követeléseire”. Persze, fiatalságának hősies én-­kultuszától sem esik távol őt meglátni abban a szerepben, amit cikkének végén az elképzelt regényírónak (tehát önmagának) szán:

„Most szinte átélem az új bácskai regényt. A címet már megadtam hozzá. Az alföldi por. A gombhoz csak a kabátot kell felvarrni. Nem értem meg, hogy az alföldi por, mely már annyi embert züllesztett le az iszákosság rothadt pocsolyá­jába, és még többet tesz kehessé, rövidlátóvá és vi­dékiessé, miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regény­írót?”

Az Alföldi por tehát meglehetős korán jelzi Kosztolányinak azt az irodalmi szándékát, hogy szűkebb hátországának pusz­tuló világáról művészi látlelet maradjon fönn. Bácska, Szabadka szóra bírta saját a költő-szülöttjét – ez igen mélyenszántó döntés volt, amelyhez óriási energiákat mozgatott meg. Az is szinte az írói pálya startjánál fölfedezhetővé vált, hogy a vidéki élet ábrázolása (nem mindig szigorral) jellegzetes tartományává válik majd a Kosztolányi-műnek. Ezzel – filológiailag is alátámasztható – magyarázatot is adhatunk arra, hogy mit jelentett számára a Sárszeg(Szabadka)-tematika: magától értetődő művészi inspirációt, olyan erőset, hogy ennek maradéktalan és végső kifejtéséhez még a Pacsirta és az Aranysárkány remekműve sem lehetett számára elegendő. Bácska földereng később is a műveiben, például az Esti Kornél tizedik fejezetében a történet színhelye. (Melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba és férjhez meg.)

Már A szegény kisgyermek panaszai című verseskötetének maradandó értékei jelentős mértékben ebből a nyomból is származtathatók, de árulkodó példát mást is idézhetünk korai elbeszélésekből, ha nem is úgy, hogy (akkor még) zárt gondolkodási folyamatra következtethetnénk belőlük. Arra azonban igen, hogy Kosztolányi személyes érdeklődésének mennyire előterében áll a téma, a kisvárosi lét és vidéki élet kulisszái – ezt pedig a költészetében már magas szinten képes volt a gyermekdalok költészetével kifejezni. A prózai megszólalások azonban ez idő tájt még nem engedelmeskedtek mindenben a tehetségének és a maga iránti elvárásainak, a Sárszeg-kép végleges, regényekbeli kialakulása ezért is lehetett viszonylag hosszú folyamat eredménye. Sárszeg jelentésköre ezzel együtt sem redukálható csupán szülőhelyének szabadkai, bácskai (kis)világára, még akkor sem, ha jócskán közeli ahhoz, és gyökerei mindvégig az élmények elsődleges szintjén onnan táplálkoznak.

Az író elbeszélő prózájában azokhoz a szövegekhez és a novellákkal azonos igényű hírlapi tárcákhoz kell visszanyúlni, amelyekben Kosztolányi a monarchikus kisvárosi létet helyezi az írói ábrázolás középpontjába. Említeni szokás – teljes joggal –, hogy az 1908-ban keletkezett, tehát igen korai A kövér bíróban már megfogalmazódik az a kisváros-kép, amely még az Esti Kornél (l933) alteregó-fikciójához is, mint föntebb utaltam rá, hátteréül szolgálhatott.

A kövér bíró:

„Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, go­nosz aranytű. A kisváros alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a fény önkívületében, hasonlóan valamely iszákos vagy őrült szemében, aki csak bámul a porba, s nem lát.”

További elbeszélések iktathatók abba a sorba, amely majd egyre közelebb viszi az írót a vidéki élet ábrázolásának általa elképzelt árnyalataihoz és formáihoz: Hét kövér esztendő, A nagy család, Fánika, A szerb. Sőt, a Sárszeg-kép egyre nagyobb arányokat ölt a helynévadás fokozódó konkrétsága folytán is: a Sárosvár (Mátyás menyasszonya) Szegvár (Gőzfürdő). Talán Gőzfürdő (Bácska) című novella az első, amelytől már csak egy lépésre van az író, hogy teljes egészében rátaláljon a saját „regényvárosára”:

„Sárszegen évekkel ezelőtt csak egyetlenegy ember tudott franciául. Ujjal mutogattak rá, mikor végighaladt a Kossuth utcán. Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes „kultúrember”.

Pisze orrán aranykeretes csiptető ragyogott, sárgásbarna szakállat viselt, szigorú szemeit összemorcolta, s úgy járt, mint egy mártír, ki zsakettjén kívül hordozza véres szívét, és más sorsot, jobb, kultúrabb környezetet érdemelt volna.

Igaz, akkor még Sárszeg nem haladt a korral. Gazzal fölvert, nyitott csatornákban folydogált a szennylé, ha esett, vékony padlón botorkáltak az emberek az utca egyik járdájáról a másikra, és nyáron estefelé a legelőről hazatérő tehenek porfelhőket kavartak, akár faluhelyeken. A fűszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették ki sárga fejüket. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el egy kis tó. Álmos víz csorgott a korhadt csónakokról, a partok mellett békanyál és sás tengett. A madár se járt erre.

Itt élt a „kultúrügyvéd”, előkelő száműzetésben. Nyáron tornacipőben és fehér nyakkendővel tanulmányútra ment. Télen lámpája mellett a Journal Amusant-t olvasta, melyet – nem tudni miért – „az igazi kultúra fáklyahordozójá”-nak tartott. Rajongott a haladásért, a természettudományokért. Sárszegen először ő vett írógépet és töltőtollat, melyeknek az ottani értelmiség csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának az újonnan épített gőzfürdőben, villanyon főzetett, gyorsírást is tanult. A városi urakat mélységesen lenézte, félvállról vitatkozott velük. A vita hevében szeme szikrát hányt, orrlyukai kitágultak, mint egy ló orrlyukai, s szája véres lett, a vér lecsöpögött sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, megváltó, szent szót, mely az emberiséget egyedül boldogíthatja:

– Progresszió.”

– írja az elbeszélő; ennek a mintának lesz az eredménye Sárcsevits alakja a Pacsirtában. Részleteiben alakul ki tehát, és jó másfél évtizeden keresztül formálódik elbeszélésekbe és hírlapi cikkekben a vidékiesség, a provincializmus ábrázolásához oly elengedhetetlenül szükséges keret: körvonalazódik a Sárszeg-kép. Ezzel együtt is az öntörvényű irodalmi megjelenítése még sokáig váratott magára: a két sár­szegi regény megírásában közvetlen szerepet ugyanis – a korábban érintett családi indítékoknál meglehet nagyobb arányban – az a kétségbeesés játszhatott, amelyet a Trianoni békeszerződést követően Bácska elcsatolása okozott számára. Mindenesetre hosszabb folyamat eredményeként jön létre a Pacsirtában ábrázolt Sárszeg-kép, amelyhez az Alföldi por szinte előtanulmányként hat; magam ezt a korai tárcát különös nyomatékkal veszem figyelembe, ami­kor a regényben megjelenített várost vizsgálom, mivel a Pacsirtában szereplő helység környezetrajza és a ti­zenhárom évvel korábbi újságcikk föltűnő hasonla­tosságról árulkodik.

Ez a hasonlóság belső természetű abban az érte­lemben, ahogyan „Bácska fõvárosában, a bor és a ke­dély fészkében”, az életet élik. Már a naptári idő föl­tűnő azonosságot mutat, hiszen az újságcikk “nyárrá forrott ősz”-ről ír, miként a Pacsirta első fejezetében az elbeszélő is az évszakok határára helyezi a történetét: „A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben feltüntette a hónapot […]”; a túláradó hőség közvetlen metaforája a Vajkayék kertjében tapasztalható „sárga tikkasztó hőség”.

Az Alföldi porban leírt város utcáin „füllesztő porfel­hőkben” járnak az emberek, itt Vajkayék utcájáról „már elfogyott az aszfalt, és kétoldalt gazzal fölvert, nyílt árok futott”. Az első írói közlés szerint: a sársze­giek „bámész kíváncsi kisvárosiak”, de a közvetlen leírás mellett – ugyancsak a harmadik fejezetben – ­értesülünk arról, hogy lakóihoz a műveletlenség és a parlagiasság is hozzátartozik. A Vajkay-házat ért pletykákra éppen az a jellemző, ami a tárcában is ol­vasható: „a ferde szájú vidékies pletyka”. A két elképzelt város külső megjelenítése közötti hasonlóság legérzéklete­sebben a Pacsirta negyedik fejezetében ragadható meg; az egymástól időben távoli szöveg mondatai szinte lefedik egymást. Mindennél fontosabb azonban a leírt jelenségek következetes szerzői megítélése. A megjele­nítés tehát nemcsak írói környezet- és állapotrajz, hanem – régies műszóval – állásfoglalás, a szerzői akarat kifejezése is egyúttal. Túlzás nélkül elmondható, hogy a szépíró és a tizenhárom évvel korábbi hírlapi tárca szerzőjének indítékaiban nincs számottevő különbség. Az elté­rés kézzelfogható módon abban mutatkozik meg, hogy a Pacsirtában teljesebben van kibontva a pusztulás, a halál képzete, sokkal fájdalmasabb és közelibb az elmúlás előérzete. Itt Kosztolányi jelentős művészi bírálata szólal meg, amely szinte marja a szemet. Kosztolányi mintha saját történetének viszontagságaival is szembesülne. A hírlapi tárca olvasásakor az a benyomás támadhat, hogy felületesebb és szögletesebb annál, mint amit ez a nehéz mondanivaló még elbírhat. A hírlapi szöveg utalásait azonban Kosztolányi később szerzői szövegben kamatoztatta. Állításomat az alábbi két idézet talán igazolja:

„Föléjük pedig szürke ezüstfátyolt vont a por. Sár­szeg gyilkos pora, mely megtizedelte az itteni gyer­mekeket, s a felnőtteket korai halállal sújtotta.” (Pa­csirta)

„Ez a város este, mikor széles utcákon, füllesztő porfelhőben elfekszik, olyan, mintha egy halott város lenne, egy ájuló múlt, emlékek és jövőre edző tervek nélkül.” (Alföldi por)

A kopárság és a por képzete egyaránt hozzátartozik a valóságos és az elképzelt városhoz, Bácska fővárosához, Szabadkához, és regényvároshoz, Sár­szeghez. Az egymásra kopírozódó városképek persze nem vonhatják kétségbe a lényeget: a regény a hírlapi tárcából meg­ismert pusztulásra ítél hely új változatát hozza létre azzal, hogy mellékszereplők és (kínos) kulturális motívumok tűnnek föl a történet hátterében.

Cifra Géza, a vasúti tisztviselő, a szánalmas és idétlen mellékszereplő, a fél-­kulturáltságban élő Sárszeg írói birtokbavételére épp­úgy alkalmas figura, mint a szellemi igénytelenség jellemzé­sére a Gésák című színházi operett-előadás giccses betétdala:

Csúf, csúf, csakugyan,
A kínai tincs.
Node volt s van-e nép,
Hol ilyesmi nincs?
Van-e föld, hol a copf
Nem ismeretes.
Hip-hop csúnya copf,
Hess, hess, hess!

Sárszeg gyilkos pora kérlelhetetlenül lesújt az értelmiségre is: Szunyogh tanár például alkoholtól elvadult alak, de a regény más hasonszőrű szereplői sem különbek nála, kicsinyes szerelmi intrikákkal, és szégyellnivalóan hétköznapi torzsalkodásokkal kötik le magukat, fecsérlik el az életidejűket. Az elbeszélő csak Ijas Miklóst, a nagyvárosba vágyakozó költő jellemét ruházza föl értékesebb vonásokkal, mélyebb lelki tulajdonságokkal, akiről épp ezért elhiszi az olvasó, hogy „szája vonaglott az undortól”.

Az elbeszélő úgy építi föl a sárszegi világot, hogy minden, amit abban megfigyelünk, eltorzult jelenségként látjuk; ami bornírt, parlagi és hamis jellemezheti és alááshatja az emberi kapcsolatokat, egy közösségi lét atmoszféráját, az a regénybeli városban mind megtalálható, sőt mintha ezeknek a találkozási, sűrűsödési pontja lenne a Kosztolányi kisvárosa. Jelképes és mély értelmű az, hogy az elmagányo­sodott, kiüresedett személyiségű, de az illúzió béklyóit csak saját szerep-helyzetéből kiesve eleresztő megvénült levéltárosban, Vajkay Ákos szemében merül föl a „sárszegi ősz” képe, mely visszavonhatatlanul érvényes a Pacsirta sivár világára:

„Milyen hirtelen jött. Nem fönségesen, nem halálosan. Nem nagy pompájában, arany levélszőnyegével és gyümölcsös koszorújával. Kis ősz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi ősz.” (Tizenkettedik feje­zet)