„Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim”

|

Sándor György 80

A szavak, szókapcsolatok kifordításában rejlő nyelvi erő, gondolat, a clown tréfacsináló csínytevéseinek megosztása a közönséggel – ezek mind-mind Sándor György munkásságának összetéveszthetetlen vízjelei.

Fotó: Stekovics Gáspár, Wikipédia

Sándor György 2018. április 4-én tölti be 80. életévét. Humoralistának nevezi magát; az általa kimunkált különös szóképzés, mely foglalkozását van hivatva jelölni, a humorista és a moralista vegyüléke: úgy humorista, hogy egyúttal moralista, és úgy moralista, hogy a moralitást a humorba fecskendezi. Hosszú életút áll mögötte, melynek részleteit, kínjait és örömeit, a csalódások és sikerek lépcsőfokait részleteiben nem ismerem, talán nem is tartozik rám, a külső szemlélőre, a távolabbi barátra. Az elismerést keveseknek adják ingyen; ő sem úgy kapta. De tető alá hozott egy jellegzetes – sokak által kedvelt, sőt olykor körülrajongott – életművet, melyet úgy hívnak: Sándor György.

Talán nem tűnik káromlásnak, kiváltképp a méltatás műfajában, hogy Sándor György életműve maga Sándor György. Pályája sokféle elismerésben részesült, aki ismeri, tudja, hogy az önelégültségnek nyoma sincs a jellemén. Megdolgozott a sikerért.

A művész egyik nagy sikerű előadóestjének címe a nyolcvanas évek közepétől a Lyukasóra. Szövege az 1985-ös Nézeteltérítés című kötetében olvasható. Ezzel a címmel szerzői estet, kétrészes monológdarabot néztem meg nemrég a Rózsavölgyi Szalonban.

Az est leírásához kicsit távolabbról indítanék: emlékeim szerint a lyukasóra kedvelt része volt iskolai életemnek, talán Sándor Györgynek is megtetszhetett valamikor nebulóként. A lyukasórán nem az adott tantárgy került elő, hanem az időt valami meséléssel, beszélgetéssel töltötte ki velünk a tantestület éppen ráérő tagja, aki a helyettesítést vállalta. Azt gondolhatnánk, a lyukasóra pedagógiai nézőpontból anarchikus iskolai műfaj, csak arra való, hogy a két tanóra között ne csavarogjanak el a diákok. Maradandó élményeim nekem mégis maradtak ezekről a kanizsai vegyipari technikumból, ahová beírattak; az egyik labortanár, Tapolczay Miklós remek előadást tartott a két háború közötti falukutatókról. Ez az óra nemcsak a témája miatt vált felejthetetlenné, hanem Miklós bácsi személyisége miatt is, sőt talán az utóbbiért igazán. Én ekkor vettem észre először azt, hogy a katedrán a tanár személyisége eldönthet egy téma iránti érdeklődést, akár évtizedekre is.

Sándor György lyukasóráján is a személyiségé a kitüntetett szerep. Ez a személyiség a humor és a bölcsesség nyelvén beszél; a Sándor-féle személyiségnek ambíciója, hogy tehetségének és évtizedes tapasztalatainak minden árnyalatát fölmutassa – és, fontos ez: megossza a nézőtérrel. Az egyszemélyes színpadi produkció kerete Sándornál sok mindenre alkalmas eszköz. Nyelvi kifejezésekben tobzódó irónia, a szavak, szókapcsolatok kifordításában rejlő nyelvi erő, gondolat, a clown tréfacsináló csínytevéseinek megosztása a közönséggel – ezek mind-mind Sándor György munkásságának összetéveszthetetlen vízjelei, hozzátartoznak a Sándor György-márkanévhez.

A nézőtér a Rózsavölgyi Szalon termében két részre oszlik, a közönség asztalokat ül körül, a „színpad” dobogó, mely valóságos iskolai dobogót és tanári asztalt mintáz. A terem akusztikája azon az esten hagyott némi kívánnivalót maga után; az olykor többszörös irodalmi és egyéb rájátszások, áthallások miatt jó lett volna minden szót pontosan kivenni. A műsor első része Sándor humor-hagyományának a Karinthy Frigyestől, az apafigurától eredeztethető elemeit domborította ki; a művész közönsége mintha ezt el is várta volna. Beugratások, komikus szituációk jellemezték ezt az etapot. Sándor György clownsága itt maradéktalanul érvényesült. Ültek a poénok.

A második rész az intellektuálisabb „humor-realistának”, „humor-moralistának” ágyazott meg; az előadó mind többet követelt a közönségétől, és ez – észrevehetően – olykor mintha feszélyezte volna a nézőteret. Ebbe, az erősen tágas műveltségmennyiséget igénylő részbe mintha kevéssé tudta volna a közönség belehelyezni magát. Sándor itt moralista íróként nyilvánult meg, csak komoly odafigyeléssel lehetett követni a mondanivalót; ne feledjük, hogy készre írott szövegek előadása történt. Az est jól sikerült darabjai voltak a más-más írói modorokat, mi több, írói szemléleteket megjelenítő betétek, kiváltképp hatásos volt a Krúdy-megköltés végkicsengése és a Brecht-szövegimitáció érzelmes-drámai sugallata, továbbá a 80 író műcímeiből összeálló halandzsa-prózavers, az irodalom fél évszázadának pergő, egymással feleselő foglalata.

Ebben az utolsó negyedben mást, jóval többet kapott a néző az előzőekhez képest; Sándor, mondhatni, kibillentette közönségét, és a humor határait áttolta valamiféle életbölcselet, valamiféle élet-felvilágosítás irányába; a nevettetés helyén fölsejlett a cél: a nevelésé.

„Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim!” – Sándor György ezt már az előadást követő telefonbeszélgetésben mondta nekem Kosztolányi Dezsőt idézve.

Kosztolányi híres, Lenni vagy nem lenni című esszéjének zárómondatai korántsem pesszimisták. Magam sem érzem pesszimista végszónak e születésnapi köszöntőhöz. Igen, „kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim!”

Sándor György, az érzékeny nyolcvanéves, szívét adja a közönségnek.

CÍMKÉK: