Rugási Gyula Előszava könyvéhez

A középkori kalám multikulturális bazárja egyfajta, nyelvek, vallások és kultúrák fölötti szellemi koiné, ahol muszlimok, zsidók, (szír) keresztények jobbára ugyanazokon a problémákon töprengenek, elsősorban Isten egyedülvalóságán, amelyet ráadásul valamilyen módon egyeztetni kellett (volna) a Trinitas dogmájával; ezek az alapvető kérdések a latin nyelvű skolasztikában is felbukkannak újra meg újra.

1.

„Nagyon örülök, doktor úr, hogy máris láthatom. Jövő héten megkapja tőlem a kongresszus legnagyobb kitüntetését, a nagy aranyérmet. Nagyon örülök, hogy ezt már most közölhetem Önnel. Művei és törekvései méltóvá teszik a legnagyobb kitüntetésre.” Mintha tegnap történt volna, noha Goldziher Ignác Naplójából származik az iménti bejegyzés, 1889. szeptember 2-ai keltezéssel, a stockholmi Orientalisztikai Kongresszus egyik intim jelenetét felemlítve. II. Oszkár svéd (és akkortájt még norvég) uralkodó fordult e szavakkal a nagy tekintélyű tudóshoz, aki hazájában nem sok elismeréshez jutott, ám a „nagyvilágban” annál nagyobb megbecsülésnek örvendett.

Feltételezhető, bár nem bizonyítható, hogy a rendkívül művelt (Herder- és Goethe-fordító) svéd király szavai jelentették az utolsó, komolyan veendő elismerést, amely az elmúlt másfél évszázad során a fent említett tudományszak honi művelőinek kijutott. Mindamellett az akadémiai aranyérem – amelyet Goldziheren kívül akkor Nöldeke kapott meg – a pillanat varázsát őrzi csupán, hazatérte után a kitüntetett ugyanúgy szidta tovább munkaadójának, a Pesti Izraelita Hitközségnek a(z állítólag) fafejű prominenseit, mint annak előtte.

2.

A felidézett miniatűr életkép – a Goldziher-filológia nem túl nagyszámú avatott képviselőin kívül – aligha érdemelne különösebb figyelmet, ha nem lenne minden ízében tipikus megjelenítője egy olyasfajta szellemtörténeti szituációnak, amely a korai kalám és a középkori zsidó filozófia – valljuk be, roppant ezoterikusnak tetsző – viszonyát azóta is megkerülhetetlen értelmezői paradigmaként állítja elénk. Ennek a paradigmának a legfőbb jellemvonása ugyanis éppen az, hogy mind a vizsgált időszakot, a muszlim és a zsidó filozófia „aranykorát” (nagyjából a X–XII. század közötti periódust), mind pedig a modern tudományosság módszerének, a „hozzányúlás” gesztusának a jellemzőit egyedi és megismételhetetlen jelenségként engedi megmutatkozni. Természetszerűleg ehhez járul még a vizsgált jelenség rendkívüli komplexitása, amelynek csak egyik részeleme a mizrahi, majd az európai zsidó világ viszonya az iszlám – jobb szó híján – „teológiai” kultúrájához. Ennek a komplex jelenségnek a faggatása olyan módszertant sejtet, amelyre talán azt lehetne mondani: tudomány a limeseken. Távol a birodalmi székvárostól, de távol a barbár betörésektől is, ennek a mindenségnek a meghatározó figurái egyszerre vannak otthon mindenütt és nincsenek otthon sehol. A „hazátlan értelmiségi” kortalan típusáról lenne szó csupán (ők szükségszerűen és mindig megtalálják egymást a történő idő legkülönbözőbb pontjain), vagy valami másról?

A középkori kalám multikulturális bazárja egyfajta, nyelvek, vallások és kultúrák fölötti szellemi koiné, ahol muszlimok, zsidók, (szír) keresztények jobbára ugyanazokon a problémákon töprengenek, elsősorban Isten egyedülvalóságán, amelyet ráadásul valamilyen módon egyeztetni kellett (volna) a Trinitas dogmájával; ezek az alapvető kérdések a latin nyelvű skolasztikában is felbukkannak újra meg újra. Ám a politikai önkénynek, a vallási türelmetlenségnek köszönhetően ama bizonyos „aranykornak” vége szakadt, s nagyjából fél évezrednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az európai filológia mind zsidó, mind keresztény vallású képviselői ezt a szövevényes, tarkabarka világot felfedezzék (és a felszínen legalább meghódítsák).

Aligha kétséges, mindenki a saját múltját kereste és vélte megtalálni (a muszlim tudományosság esetében nem szükséges újrafelfedezésről beszélnünk). Mindenesetre az említett folyamat egybeesik a Judentumswissenschaft térhódításával a XIX. század közepétől, miközben a jobbára emancipált és polgárosult nyugat-európai zsidóság azzal szembesült, hogy a kis keleti stettlek ifjúsága (a kaftánt alkalmasint zsakettre cserélve) beözönlik az egyetemekre és a tudományos életbe, egészen másfajta tanulni tudást és vitakultúrát meghonosítva. (Sok tekintetben máig ebből élünk, hiszen még az égbe szökő gezéresz is ezerszer jobb, mint a klónozott birkák bégetése.) Ebbe a paradigmába illeszkednek a Pesti Rabbiképző első nemzedékének nagyjai, akik egytől egyig nemzetközi hírű zsidó vallástudósok és orientalisták egyszerre, köztük Bacher Vilmos, Blau Lajos, Kaufmann Dávid és főleg Goldziher Ignác. Azt hiszem, a felsorolt nevek megismételhetetlen szellemi konstellációt jelentenek.

Ha a nevezettek irdatlan tudását nem is, a középkori zsidó filozófia és a kalám viszonyának összes felfedett apóriáját megörökölte a XXI. század eleji utókor; köztük elsősorban is ezt a provokatív kérdést: létezik-e egyáltalán ilyesmi, mint „középkori zsidó filozófia”? Avagy csupán a szóbeli tan kiterjesztéséről van szó a hagyományos halakha és a misztika (kabbala) közötti regiszteren? Bármilyen tünékeny legyen is a felidézett középkori szövegvilág, bármennyire egyedi és megismételhetetlen a XIX. század végi hőskori filológia, a legátfogóbb tradíciók szamárbőrszerű összezsugorodása esetén is jól megfigyelhetően zajlanak azok a kísérletek, amelyek egy-egy új hagyomány alapítására törekednek. A Szondi Lipót-féle „Ahnen und Schicksal” erőterében visszájára fordul minden: az utódok keresnek és találnak ősöket maguknak, miáltal az ősök új életre kelnek. Persze mindez csak egyfajta megszakíthatatlan hagyománykontinuum fennállása esetén lehetséges. Az efféle hagyomány szó szerint „mindent kibír”.

A még a háború alatti Rabbiképzőn nevelkedett Schweitzer Józsi bácsi mesélte, hogy 1944 tavaszán, az utolsó működő szemeszter idején az intézményben még lázas tanulás folyt, mármint azok részéről, akik éppen nem munkaszolgálatra voltak hivatalosak; 1945 tavaszán, a romok között Hahn István, Telegdy Zsigmond, Schreiber Sándor már órákat adott, Telegdyt helyettesítve Hahn fejből ismételtette a perzsa grammatikát. Ebben a sohasem volt világban a középkori zsidó filozófia is nehézség nélkül otthont talált magának, manapság nyilván homelessként kell küszködnie, hogy fedél alá jusson. Kilépve egy pillanatra ebből a muszlim, zsidó, keleti keresztény kulturális koinéból, a kora középkori mutaziliták által is nagyra becsült, ám rosszul ismert athéni iskola egyik kiválóságának, Próklosznak a példáját szeretném felidézni. Életrajzírója, a szamaritánus Marinosz arról tudósít, hogy éjszaka egyszer Próklosz különös álmot látott: álmában arra ébredt, hogy zörgetnek az ajtaján, s amikor kinyitotta, a küszöbön Pallasz Athéné istennő állt teljes harci díszben, valamennyi attribútumával felövezve. A filozófus értetlenkedő kérdésére, hogy mit keres itt, az istennő a következőt válaszolta. „Eljöttem, hogy menedéket kérjek tőled, a fejedben.” A sztoikusok által olyannyira kedvelt empedoklészi kozmológiának megfelelően egyszer majd eljön az idő, amikor a ponttá sűrűsödött mindenség újra tágulni kezd. Csak remélni lehet, hogy Pallasz Athéné egyszer majd ráun az en té kephalé, a „fejben” lakozásra, s újra kilép a napvilágra. Ez a mozzanat ráadásul mitikus születésének megismétlése lenne. Hasonlóképpen: talán Dawud al-Muqammasz, Szádja gáon, Nathanaél al-Fajjumi és a többiek is ráunnak arra, hogy néhány szobatudós könyvtárában és íróasztalánál dekkoljanak csupán. A tudomány radikális megújulása lesz, ha ők is előmerészkednek kies lakóhelyeikről.

3.

Filológusi fantazmáktól és mitikus csodáktól függetlenül szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik az elmúlt 5-6 év során, amikor is a kötetben olvasható írások megszülettek, segítették a munkámat. Különös tekintettel arra, hogy az arabisztika nem tanult mesterségem, kizárólag jó értelemben vett passzióból űzöm, remélve, hogy egyszer majd mégis elmondhatom: „quod nunc ratio, impetus ante fuit”. Jelenleg ugyanis éppen fordítva igaz…

E könyv az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen évtizedeken át tartott középkori zsidó filozófiával foglalkozó szemináriumok hozadéka, s ezért elsősorban az intézményt illeti köszönet. Ugyanebből az okból meg kell említenem a Szent Pál Akadémián tartott, „Bizánc és az orthodox világ” című szemináriumsorozatot is. Személy szerint köszönöm kollégáim, Dobos Károly Dániel, Fényes Balázs megannyi segítségét (az utóbbiét főleg halakhikus kérdésekben), a humán tudományokban ismeretlen „távolhatás” útján a magyar orientalisztika doyenjének, Simon Róbertnek megannyi inspirációját, Kiss Diána nagyszerű szakmai lektori munkáját, miként – nem először – Tóth-Czifra Júlia kiadói szerkesztői tevékenységét is, de mindenekelőtt Markó Michael kopt teológust illeti a köszönet a fordítások létrejöttében nyújtott felbecsülhetetlen segítségéért.

Végezetül köszönöm a Szent Pál Akadémia, valamint az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem nagybecsű anyagi támogatását, amellyel e könyv megjelenését lehetővé tették.

Rugási Gyula: Miért az Örökkévaló a mi istenünk? – A korai kalám és a középkori zsidó filozófia. Pesti Kalligram Kft. Budapest, 2026. 4500 Ft