Előszó
1977 januárjában Rómában, egy csaknem négy évtizeddel korábbi nyár ra s az akkori gondtalan beszélgetésekre emlékezve írja az alábbiakat a hajdani Kerényi-tanítvány, Angelo Brelich: „…most talán hamarosan az Elysion-i aszfodéloszok között fogunk újra egymásra találni…” Aki a levelet írja, halálos beteg, akire emlékezik, már évek óta halott, a címzett pedig Kerényi Magda, aki évtizedeken át dolgozik fáradhatatlanul férje könyveinek és kéziratainak összegyűjtött kiadásán. Amennyire tudjuk, a mai fogalmak szerint „neopogány” Kerényi Károly egész tudományos pályafutását az antik görög világ papírízű hagyatékának, a mitológiának/ mithográfiának a reaktiválására szánta, az elnémult kultuszokat kísérel te meg szóra bírni.
Ezen az úton a háború után – Pettinato mellett – jelentős vallástudóssá érett fiatalabb Brelich fivér már nem követte mesterét, később mindez konfliktusok forrásává vált, majd pedig a hosszú barátság megszakadását eredményezte. Brelich az archaikus Róma religióját választotta, Kerényi újjáálmodott kultuszvilága, a Goethe ihlette pompás tanulmány címével jelzett „égei ünnep”, úgy tűnik, kevésbé érdekelte. Mégis kulcsfontosságú, árulkodó nyomnak tartom az idézett levélrészletet; kíváncsivá tesz ugyanis, hogy miért utalt a hellén alvilág ama békés (?) szigetére, az Aszfodélosz leimónra? „Affektált” csupán, ahogyan ezt az Utas és holdvilág Kerényi-alteregója, Waldheim Rudi mondja, s igazából a pax nobiscum békés, költői kiterjesztésével élt, avagy tényleg komolyan gondolta, amit írt?
Szinte hallom az ellenvetést: ilyesfajta kérdést nem illik feltenni, hiszen metaforaemberek metaforavilága az, ami itt szóba kerül, semmi egyéb. Ezzel szemben meg vagyok győződve arról, hogy ultima ratio csakis ilyesfajta kérdést érdemes feltenni, minden más szellemi mismásolás csak, hogy némi jiddist csempésszek a szövegbe. Ha így kérdezünk, akkor óhatatlanul is számot kell vetnünk azzal a kínos és kény szerű analógiával, miszerint igaz ugyan, hogy a görögség kultuszainak végérvényesen elnémult egykori hangzó világa tudományos értékezések be és múzeumi tárolókba költözött át, de mi a helyzet manapság azzal a szellemi univerzummal, amely az elnémítás ítéletét megfellebbezhetetlenül kimondta? Hová lett a hajdani „júdeai ünnep”? Hová tűnt az európai kereszténységből (tiszteletre méltó kivételektől eltekintve) az imént megnevezett ünnep zajos lármája, életteli forgataga?
Akármerre nézek, megint csak tudományos értékelések és múzeumi tárlók ötlenek az ember szemébe, ha nem is kizárólag. Néha úgy tűnik, a kiüresedett szellemi tér némaságához képest, amely kinek-kinek vérmérséklete szerint lehet ijesztő és fennkölt egyaránt, a görög mitológia – Schelling kifejezését alkalmazva – örök múltja valami plérómatikus, telített világ, ahol a héroszok a kikezdhetetlen hírnevükkel dicsekszenek ma is, nem pedig nyomorúságos alvilági sorsukkal. A vallástudós azonban, ha akarja, mind erről nem vesz tudomást. Az idézett levélrészlethez egy fénykép is tartozik, amely ott látható a Kerényi–Angelo Brelich-levelezést egybegyűjtő kötet címlapján. Feltehetőleg egy kis olasz trattoria teraszán vagyunk, a címszereplők pillanattal babráló tekintetének kereszttüzében egy üveg vörösbor.
Az arcok inkább feszültek, mintsem az elysioni derű hordozói. Az ilyesfajta feszültség a(z összehasonlító) vallástörténész és a teológus tekintetében valószínűleg egy és ugyanaz: hogyan lehet bebocsátást nyerni abba a(z al)világba, amely a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás világának polgára számára – úgy fest – örökre zárva marad. Aki ugyanis bebocsátást kér, a görög tragédia oltalomkérőjeként jár el, de még ő sem tudhatja pontosan, ha ama bizonyos ladikra száll, hová is érkezik meg. A korai görög egyház atyák, a II. századi apologéták kora óta számtalanszor fogalmazódott meg az iménti kérdés, miként ebben a könyvben is. A megnyugtató választ ők sem tudták, habár az is igaz: Kerényi-előadásokat egyikőjük sem hallgatott.
Kalligram kiadó, 2025
