Rugási Gyula: Léten túli etika
Ez a könyv mély filozófiai olvasmány, amiben a lévinasi gondolatok és Rugási értelmező szövegei folyondárként átölelik egymást: modern misztika.
Az utóbbi húsz évben a filozófiai gondolkozás centruma eltolódott a vallásfilozófia felé. Igazi mainstream lett belőle. Ennek több oka is lehet – szerintem az analitikus filozófia meg a fenomenológia kifutott, Heidegger divatja halványodott, a marxizálók épp átalakulóban vannak. Így kerültek előtérbe a modern misztikusok: Derrida és Lévinas – talán Giorgio Agamben is (lásd Homo sacer című művét), igaz: a sort Walter Benjamin kezdte… Rugási Gyula ma már jelentős életművel ennek a mainstreamnek a hazai csúcsán áll: szerintem, ő „a” vallásfilozófus a palettán, döbbenetesen eredeti gondolkodó, kellő kontextuális mélységgel és apparátussal. És ahogy én látom, egy teológián (tán: istenhiten) túli vallásfilozófia művelője, aki nemzetközi mércével mérten is jeleskedik.
A Léten túli etika Emmanuel Lévinas-dolgozatokat foglal magában, (fantasztikus bibliai exegézisekkel) – ezen belül pedig a bűn-fogalom (jelenség) köré építhető morál (etika) gondolatkörében folytat mélyásásokat. A kötet első része Lévinas full contact megközelítése/bemutatása, második része három tanulmány – Galata-levél-kommentárok, Rozenzweig-levél-kommentek (Lévinas állandó hivatkozási pontja), valamint két Walter Benjamin-töredék vizsgálata. A könyv egésze sűrű filozófia, meg patrisztika és Biblia-exegézis – amit csak azért jegyzek meg, mert ha kézbe veszed, kemény munkára készülj. Így, például, az említett Galata-levél fejezethez az olvasónak tudnia kell, hogy Pál apostolról van szó, aki Saulusként részt vett István megölésében (a legnagyobb bűnben), aztán (a damaszkuszi út folyományaképp) lett térítő-prédikátor, és ennek során írt levelet a „Galatabeliekhez”. (Újtestamentum.) Ha ezt nem tudod, elakadsz az olvasásban. Szóval: ez a könyv mély filozófiai olvasmány, amiben a lévinasi gondolatok és Rugási értelmező szövegei folyondárként átölelik egymást: modern misztika.
*
Némi lexika: (persze egyszerűsítek) Lévinas litván rabbicsaládba született, a nácik, feleségén kívül, minden hozzátartozóját megölték, neki sikerült Párizsba jutnia. Vallásfilozófiájára mind a zsidó misztika, mind a holokausztélmény nyomja rá a bélyegét. (De nem a holokausztból építi fel a filozófiáját…) Alapkategóriája az én-te viszony, s főképp a Másik szerepe az Én konstrukciójában (innen a Rosenzweig, no meg Martin Buber és mestere, Derrida ujjlenyomata művein). Hívó szó: a Másik mint az Én konstituense: belőle, vagy segítségével épül Énünk. Lévinas filozófiája (zsidó misztikája) a Másik szentségére épül: a Másik korlátozása, sértése, megölése – a Bűn, par excellence. Ez már ugye etika – és innen már Rugási következik.
Fotó: Nagy Viktor
A jog (legalitás) és a morál (etika) vallásfilozófiai szétválasztásának elemzésével. Miszerint nem igaz az a feltételezés, hogy a jog alapja – ahogy valamikor mondták – a morál. Az idő nélküli mítoszi világba belép az ethosz, és ezzel megszületik az idő, leválik a jog, a legalitás szférája. Ennek centrumában – Rugásinál – csak egy pillanatra áll az Én-Másik viszony, vagyis az újabb kori filozófiában kikovácsolt dialógus, illetve viszony. A Másikkal lép be etikájának centrális fogalma, a felelősség. De nemcsak általában a Másikért vagyok felelős – hanem az ő tetteiért is. Ami forradalmian új (lehetetlen, tehát: misztikus) etikai tétel. Lévinas, a misztikus ezt még fokozza is: felelősségem az ő felelősségére is kiterjed: szándékaiért/tetteiért is én vállalom a felelősséget. A totál abszurditás – mert lehetetlen –, illetve a bibliai misztikában maga az isteni követelmény.
Ez a felelősség-felfogás – gondolom én, hegeli-marxizáló-adornói neveltetésemmel – az ember társadalmiságának sokkal pontosabb leírása, mint Sartre vagy Buber Én-Te kapcsolata, valamint a náluk is nagy szerepet játszó egyén és a Másik fogalompár működtetése. Náluk csak arról van szó, hogy nincs Én (individuum) önmagában: az Én a Másikra való vonatkozásában él. Vagy másképp: az Én-be beépül a Másik – s vele a társadalmi létezés hálója: így lesz társas lény. Az Én és a Másik tehát párban állnak: a társadalmiság sejtjeként. Lévinasnál mindez radikálisabb, holokauszton és más vérözönön túli kategória: nála az Én-Másik viszony úgy létezik, hogy a Másikért való felelősség teremti az etikai törvény lehetőségét. (A Törvény biblikus vonatkozásának kifejtését most elhagyom.) Ez a viszony azért teremti az etikai szférát, mert központjában a megbocsátás áll.
Rugási ennek a megbocsátásnak a szerkezetét bontja ki – meghökkentő eredménnyel: a megbocsátás – ami keresztben áll a bosszúval (ami archaikus és egyben jelenbeli gesztus-fogalom, és mint ilyen, kívül áll az időn. De keresztben áll a megtorlással is, ami már időn belüli (mondhatnám: kultúra teremtette) konstrukció: a megtorlás a Törvény absztrakciója. De egyik sem etika. Etika a megbocsátással – a biblikus paranccsal születik. Azért születik ekkor, mert új időt teremt: a megbocsátás ugyanis reverzibilis időt használ. Visszafelé nyúl az időben, a megtörténtet, tehát a korábbi bűneseményt törli el. Mondjuk X-nek kétszáz éve – etnikai okokból – kiirtották fél családját, ezért aztán a bosszúkövetelés fel van írva az apáról fiúra öröklődő biblia első lapjára. (A példa a délszláv háború egy epizódjából való.) Mármost a megbocsátás visszanyúl kétszáz évet, eltörli azt a múltat és így kezd új jelent. Ezzel az időben való „visszahajlással” (Lévinas fogalma) teremti az új, etikai időt. „A mítosznak nincs ideje – idézi Rugási –, az ethosz teremti az időt.”
De a dolog továbbmegy: az időt alkotó megbocsátás – mondja Lévinas – ősibb, mint a megbocsátó aktus. (Itt jön az ótestamentumi tétel – az eredendő bűn – misztikus átírása.) Emberlétünk ebbe az ősbűn-közegbe lép be, morális lényként ezt az időt éli, innen nyúl ki a megbocsátás, mint etikai parancs. Lévinas és Rugási olvasata itt oldja fel a filozófia régi problémáját, a legalitás és a moralitás ellentétét: a messiási világban ezt az ellentétet a „lét előtti”, vagy „lét utáni” etika oldja fel. (Innen magyarázható a kötet címe is. Legalábbis így gondolom.) És a bűn a megbocsátás révén törölhető.
A kötet második felében szereplő dolgozatokból csak egy írást említek: a másik nagy misztikus, Walter Benjamin töredékeinek elemzését. „Az erőszak kritikája” című fragmentum írása idején – ’20-as évek – az ideologikus közbeszéd George Sorel tézisét hívta segítségül a forradalmi erőszak legitimitásának bizonyítására, (Reflexion sur la violence, 1906) – ahonnan sokfelé ágaztak utak: Dosztojevszkijhez (lásd az Ördögök című regényt), szindikalistákhoz, anarchistákhoz. De legfőképp Leninhez és a bolsikhoz. Benjaminnak – bár radikális baloldali volt ebben az időben – nem tetszik ez az őrület. Lévinas is ezért kapja fel az erőszak-fogalom/gyakorlat kritikáját: volt hozzá keserves tapasztalata.
De van itt más is. Lévinas számára nemcsak az erőszak legitimációja hozta ránk a 20. század rémségeit, hanem a hagyományos (hegeli, jakobinus) totalitás-fogalom is: ez utóbbi lett minden baj végső okozója. A „bűnös” – a végsőkig feszített ráció, ami a 18. századtól egyet jelent a modern emberlét vezérlőjével. Csakhogy ez az ész-fogalom az idők folyamán dogmává kövült: az egyoldalú ráció totalizál, azaz „az egy mindenkiért és mindenki egyért” hazugságává fajult. (Lásd a jakobinus terrort, az Endlösung programját és persze a sztálini osztályok likvidálását.) Ez a dogmatizált ráció-tétel mondta ki, hogy az elv – maga az igazság. Csakhogy ma már tudjuk: az igazság nevében követték el a legnagyobb gazságokat. Ezzel szemben állítja fel Lévinas a saját tételét: „Minél igazságosabb vagyok – mondja –, annál bűnösebb vagyok.” Ez a tézis minden fundamentalizmus őskritikája. Minden eszmékre (szent könyvre) hivatkozó, vagy csak elvszerű politikum „igazságot” akar – és közben terrorral nyomja el az „igazság” ellen feljajdulókat. A lévinasi, és Rugási-féle biblia-exegézis (vagy ahogy én elkereszteltem: a modern misztika) lényege csillan itt elő: a dogmává, merevvé vált racionalizmussal vagy az ugyancsak dogmává csontosodott analitikus filozófiával szemben a szekuláris vallásfilozófia nyújt alternatívát.
Sőt: életvezetési tanácsot.
Mert Rugási elemzéséből az világlik ki, hogy az etikai lét olyan társas viszony, ami az elesettek segítésében kapja meg létezése értelmét. Demonstrálására együtt idézném a könyv Rugási-szövegét, valamint Lévinasét. Azért ezt, mert itt oldódik humanizmussá a misztikus teológia. „A felelősség elve mindenfajta tételes törvényt megelőz és a moralitás hordozójaként olyan magatartásformákat helyez előtérbe, amelyek egyértelműen a bibliai gondolkozásmódból, illetőleg a rabbinikus hagyományból következnek.” Ilyen például – most tessen figyelni! – a diakónia, a szolgálat fogalma, amelyen keresztül Lévinas a moralitás eredetére nézve is megkísérel magyarázatot adni. „Az Énnek, mint olyannak a beteljesedése és az erkölcsiség a létben egyetlen folyamatot alkotnak: az erkölcsiség nem az egyenlőtlenségben, hanem ama tényben születik, hogy a végtelen követelmények a világegyetem egyetlen pontja felé tartanak, s ez a szegénynek, az idegennek, az özvegyeknek és az árváknak szolgálata. Csak így állhatnak elő az erkölcsiség révén a világegyetemben Én és a Másik”. (108. old.) Mindez nem teológia, nem Pál apostol leveleinek exegézise: szekuláris vallásfilozófia.
*
Magam sem hittem volna, hogy Rugási radikális vallásfilozófiája – Lévinast „frissítő” fejtegetése ilyen mai és történelmi következtetésekben csúcsosodik ki. Nagy mű.
Rugási Gyula: Léten túli etika. Gond-Cura Alapítvány, 2015, 314 oldal, 2700 Ft
