Ripp Zoltán: A zsarnok halála
Ripp Zoltán A zsarnok halála című regénye egy fiktív világ Elnöke ellen elkövetett, sikeres merénylet utáni helyzetet írja le. A regény kérdésfeltevéseinek és esetleges állításainak megértéséhez több kontextust érdemes felvázolnunk.
Politika
A 2008-as gazdasági világválság egyik markáns válaszreakciója a 2010-es évek közepére megjelenő autokráciák vagy autokráciába hajló, demokratikus országok politikai rendszerének átalakulása. Egyrészt beszélhetünk polarizációról, amely – leegyszerűsítve – a Jó és a Rossz bináris oppozícióját fogalmazta újra, élezte ki. Ezt a narratívát alkalmazzák a leglátványosabban azok az országok és azok a politikai erők, amelyekben az autokrácia mint válaszlehetőség megjelent. Az így kialakított világfelfogásban tud a legélesebben körvonalazódni egy vezető figurája, aki képes a helyes és a helytelen közti határvonalat meghúzni, rendet teremteni és a rendet megőrizni, megtartani. És ez az a felfogás, amely újra életre tud hívni olyan XX. századi mítoszokat, amelyek újratermelik a zsarnokság, a zsarnok, a vezér, a diktátor fogalmait és egyéb, ezekhez hasonlatosakat. A legjobban ezt talán egy mára popkulturálissá vált alkotás, az 1984 sikere jelzi. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt évtizedben az orwelli világ és annak fogalmai jelentek meg a politikai közbeszédben.
Irodalom
Milbacher Róbert az Élet és Irodalomban, nemrégiben elég sarkalatos állításokat fogalmazott meg az irodalom lektűrösödése ellen. Milbacher szövegével itt és most nem kívánok vitába szállni, egy aspektusát szeretném csupán kiemelni. Állítása szerint az irodalom – főleg a neokapitalista termelői igényeket kiszolgálva – mára feladta azt az igényét, hogy olvasóját kimozdítsa, elmozdítsa abból a világból, amelyben létezik. A szépirodalom akkor tud ebben a gazdasági szisztémában fennmaradni mint termék, ha olvasójának a saját világolvasatát adja el újra és újra. Ez komoly poétikai változásokat kell, hogy indukáljon, olyan szövegeket, amelyek az olvasó számára tág teret biztosítanak, amelyben nem találkozik olyan megoldásokkal – és így esztétikákkal sem –, amelyek megbolygathatják az önmaga köré kreált buborékot. Byung-Chul Han A szép megmentése című esszéjében ezt a neokapitalista művészetfelfogást a simaság (és így: a fájdalommentesség) fogalmával ragadja meg, és Jeff Koons művészetét elemzi általa. (Nem mellékes megjegyezni, hogy Koons művészetét szokás még a giccs fogalmával is leírni, de az ehhez a fogalomhoz köthető problematikára most ugyancsak nem térnék ki.)
A zsarnok halála
1.
Ripp Zoltán életművében az imént említett két kontextus összekapcsolható. Munkásságában a politikai és történeti tárgyú szövegek a meghatározóak, és csupán az elmúlt években tapasztalható határozott elmozdulás az irodalmi szövegek irányába. Ez egyrészt jelenti azt, hogy a szerző az elmúlt 30-40 évet meghatározó történeti, politikai és így gazdasági, társadalmi és kulturális eseményekről testközelből szerzett tapasztalatokat, melyet gazdag cikk- és tanulmányanyagban rögzített is. De jelentheti egyben azt is, hogy Ripp a szépirodalom felé való elmozdulásával némiképp a tényirodalom esetleges kiüresedésének tudja be, hogy a szépirodalom lehet az a közeg, amelyen belül, a fikció adta keretek által nagyobb lehetőséghez jutva nyúl bizonyos kérdések körüljárásához. Viszont lehetséges az is, hogy a szerző egy olyan szöveguniverzumba lép be, amelyet a magyar irodalmi hagyomány határoz meg és amelynek működésmódját – kívülről így látszik – más esztétikai-poétikai szabályrendszerek határozzák meg, mint a tényirodalomét.
2.
A regény 2021-ben, a koronavírus-járvány idején jelent meg, a pécsi Kronosz Kiadónál. A regény egy politikai disztópia, amelyben egy elképzelt, talán inkább a jelenünkhöz, mint a jövőnkhöz kapcsolható társadalomban az erősen autoriter, de demokratikusnak látszó játékszabályokkal kormányzó Elnököt egy magányos merénylő, Way Simon, megöli. A koronavírus-járvány azért érdekes háttér a regény számára, mert az a világ, amelyben az Elnökhöz hasonló figurák határozták meg a politikai porondot, talán a járványból kibontakozó válság(ok) miatt átalakulhat, akár el is tűnhet (ahogy például Trumpot nem választották újra, és Amerika egy demokrata programot támogatott Joe Bidené esetében). Innen nézvést a regény egyszerre válik disztópiává és múltleírássá is – pontosabban annak a múltnak a leírásává, amelynek a politikai klímáját a 2008-as válság, nem pedig a 2020–2021-es covid-járvány határozta meg.
A regény világa nem konkretizál, egyszerre felmutatja az összes autoriter államberendezkedést. Olvasás közben egyszerre megjelenhet a szemünk előtt Oroszország, Fehéroroszország, Dél-Amerika, de Magyarország is. A nevek (Way Simon, Debor Emma, Bishop stb.) egyszerre hozzák közel és távolítják is a regényt a magyar valóságtól. Ezt segíti az E/3-as narráció, mely végig meghatározza a szöveg struktúráját. Még akkor is, ha a szöveg megformáltsága (látszólag) kikezdi ezt az egységes elbeszélést. Mégpedig azzal, hogy a történet három személy, Way Simon (merénylete), Emma (feltárómunkája) és az Elnök testőré(nek naplója) köré szerveződik. A szüzsé alapbonyodalmától, az Elnök ellen elkövetett a merénylettől eljut egészen a forradalomig és e folyamat bemutatásához használja ezt a három tekintetet. Simon karaktere pontos lélektani leírása egy olyan egyénnek, aki képes fellázadni. Aki tehát ösztönösen, kényszer hatására, nem tudatosan válik politikai aktorrá. Emma az az értelmiségi figura, akinek az életét merőben felforgatta ez a bizonyos ösztönös politikai tett, amelyhez innentől viszont kénytelen viszonyulnia. Oknyomozó újságíróként megpróbálja feltárni és megérteni a folyamatokat, míg végül maga áll az egész forradalom élére. Történetén keresztül láthatóvá válik, ahogyan az a figura, aki azt hitte, kívül van a politikán, rádöbben, hogy igenis, szügyig benne van, mi több, e kapcsolódása hozzá még (történelmi) feladatot is ró rá. (Meglátásom szerint ez a szöveg felől az olvasó felé tett, kritikai gesztus, mivel A zsarnok halála közönsége gyaníthatóan zömében épp hasonlóan „kívülálló” politikai voyeurök, értelmiségi olvasók közül érkezik.) A testőr pedig a hatalom figurája, akinek a naplóján keresztül a „másik oldal” is némiképp szóhoz jut. A testőr azonban szintén csak a hatalom szolgája, rabja. Munkaköre adja azt a (hamis) biztonságtudatot, melynek köszönhetően vélelmezheti, hogy ő bizony „átlát a szitán”. A testőr naplójának (értelemszerűen egyes szám első személyű) elbeszélésformája megtöri a mindentudó narrátori pozíció esetleges monotóniáját. „Mindentudásunkhoz” viszont szintén hozzátesz, amennyiben e napló bejegyzései feltehetőleg a regénybeli forradalom eseményei után konstruálódhattak, immáron a forradalom megértésének céljával, így ez által a regénycselekmény jövőjére is kiterjed rálátásunk.
Talán itt érkeztünk el a regény egyik legérdekesebb kérdésfeltevéséhez. Hogyan zajlik egy forradalmi politikai átalakulása a 21. században? A zsarnok halála felmutatja ennek egy lehetőségét, de adott a kérdés: ezt az egyedüli logikus forgatókönyvként, avagy a lehetséges verziók egyikeként mutatja-e meg nekünk? E dilemma kapcsán a szerző személye (foglalkozása, szakterülete) külön izgalmassá teszi, kiélezi ezt a kérdést. Elvégre nem mindegy, hogy a regény lapjain egy politológus, politikatörténész, politikai újságíró tapasztalatainak, belátásainak esszenciáját olvassuk, avagy egy szépíró hangsúlyozottan szépirodalmi művét, melyben a szerző eljátszik a (bármiféle) hatalom megdöntésének gondolatával, de nincsenek (konkrét, kész és kizárólagosnak feltüntetett) válaszai, csupán kérdései. Hogy leegyszerűsítsem: a regényíró kasszandrai jóslata mindez, vagy csupán egy kortársi világtapasztalat, melyet egy író próbál megragadni irodalmi eszközökkel? Az előbbi esetet azért tartom problematikusnak, mert a regényben elvben csak megkezdett gondolatfolyamot egyből lezártnak, a vázolt problémákat pedig lényegében „megoldottnak” is tekinthetnénk.
3.
Ezen a ponton utalnék vissza az irodalmi lektűr problematikájához. A szöveg tizenhét fejezeten keresztül lényegében egyetlen, egységes ívű történetet mesél el (merénylettől forradalomig). Ez a struktúra lehetőséget biztosít az írónak, hogy a szereplők, azok viszonyrendszereinek, a történet háttereinek bemutatása közben oda-vissza, előre és hátra mozoghasson az időben. Ezt a mozgást a szöveg könnyed, a köznapi beszédhez kötődő nyelven teszi meg, amely a befogadást megkönnyíti ugyan, viszont – számomra – érdektelenné teszi a mű (mint esztétikai képződmény) megmunkáltságát, lényegében a szöveget magát. Hogy egyértelműbb legyek: a nyelv, amely, meglátásom szerint, mégiscsak az irodalmiság fokmérője, alárendelődik a történetnek. Így érthető számomra, hogy egyes könyvesboltokban miért a szórakoztató irodalom termékei közé helyezik ezt a művet. Holott a benne megfogalmazott társadalmi, történelmi kérdések túlmutatnak a könnyed szórakoztatás határán. (Persze, főleg az elmúlt egy-két évtized irodalmi fejleményei fényében, jogos a kérdés, hogy mitől és „meddig” tekintünk valamit szórakoztató irodalomnak – újabb felfogások szerint, vélhetően, értékítéletem könnyen vitatható.)
Egyszóval: Ripp Zoltán regénye poétikailag nem lép be a szép- vagy magasirodalomi művek terébe, mert (a poétika rovására) aránytalanul a narratívára fókuszál. Számomra emiatt nehezen volt olvasható a szöveg, mert a benne leírt történet(ek) jobban, érdekesebben, olvashatóbban hatnának talán egy tényirodalmi műben – valódi esetleírásokkal, szilárd tényanyaggal – és, ezekkel összefüggésben: jelentősebb tétekkel. De eközben, persze, elfogadom, hogy mindazoknak az olvasóknak, akik kizárják az életükből a jelen politikai, történelmi, gazdasági valóságát és így inkább a lektűr felé fordulnak, talán elgondolkodtató lehet ez a regény, esetleg kimozdíthatja őket adott buborékaikból. Még ha ezzel kapcsolatban is vannak azért fenntartásaim. Elvégre, amennyiben Milbachernek igaza van és a lektűrirodalom a buborékok fenntartását szolgálja – nos, akkor a legnemesebb szerzői szándék sem lehet elég ezek szétpattintásához.
Ripp Zoltán: A zsarnok halála. Kronosz Kiadó, 2021., 432 oldal, 3990 Ft
