Ember a porcelánboltban

|

Richard David Precht: A mesterséges intelligencia, avagy az élet értelme

 Miért nincsenek érzelmei az algoritmusoknak?

Richard David Precht  (1964)       Fotó: Wikipédia

Richard David Precht tényleg mint egy elefánt tapos szét a Mesterséges Intelligencia (MI) már-már kiépült-berendezett üzletében, ahol sok csodás dolgot lehet kapni. Neki mégsem tetszik. De ne kezdjem a beszámolót a végén.

Precht ma talán a legnépszerűbb filozófus Európában. A „Ki vagyok én, és ha igen, akkor hány?” című első, halálosan szellemes dobbantásával tört be a teoretikus irodalomba, és azóta is több művében, tanulmányában, tévéadásában közérthetően és mégis mélyen képes a digitális világ bonyolult szerkezeteit elemezni. Legújabb opusza (A mesterséges intelligencia, avagy az élet értelme) nemrég jelent meg, és máris vezeti a bestsellerlistákat. Joggal, mert az MI becenévre hallgató jelenségtömeg mindenkit érdekel: a beteget, aki csodákat vár az új MI vezérelt gyógymódtól, a járványszakértőket, akik ettől várják a végleges megoldást, az autósokat, akik az önvezető kocsik sikerében bíznak, illetve azokat, akik félnek, hogy a robotizáció új hulláma, az MI vezérelte gépesítés révén veszítik el munkájukat. Szóval ott térdel a jónép az MI előtt és imádkozik hozzá…

Mindjárt könyve fő tézisébe kezdek. Precht nem nagyon szereti, sőt lehetetlennek tartja a mesterséges intelligencia és az emberi gondolkozás közös nevezőre vitelét, azaz az MI és az emberi tudat összevonását. Az MI sok mindent tud már ma is, egy hendikepje van: csak a már tudhatót képes kezelni, abból tud építkezni. Mivel adatok hihetetlen tömegével dolgozik, többet tud, mint amire az emberi agy képes lehet. Csakhogy a több adat – mondja Precht – nem vezet gondolkozáshoz. Egy feladat megoldása tökéletes lehet, jobb, mint bármilyen szakemberré, orvosé, játékosé, de itt van a bökkenő: a mesterséges intelligencia feladatorientált: problémamegoldásra van kihegyezve, azt tökéletesen el tudja végezni, de ha egy picinyke eltérés van a feladvány szerkezetében, az MI máris csődöt mond, mert képtelen kontextusban gondolkozni.

Ez persze csak egy apró akadály az intelligencia elérésében. Mert az emberi intelligencia számtalan elemből áll össze. Először is nem maga a gondolkozás ága-boga. Nem logikai síkon fut, és nem is csak problémamegoldásra van beállítva. A gondolkozás működésének egyik fő eleme az ember érzelmi kultúrája, céltudatossága, hiúsága, irigysége, vagyis olyan érzelmi adottságok, melyek motiválják a spekulációban, netán egy probléma felfedezésében. Ráadásul mindig van valami célképzete, ilyesmi az MI-ben nincs, célt csak az őt működtető ember tud neki adni. Magától csak halott gép – mondja bájosan Richard David Precht.

Nagyobb deficit azonban, hogy az MI számára nincsenek értékek. Az ember nem dolgokban, adatokban, tényekben tájékozódik, hanem szerelemben, bizalomban, szabadságban, barátságban, lojalitásban, vagy az igaz-hamis megkülönböztetésében. „A Mesterséges Intelligencia nem érez értékeket, …mert egy érték, ha nem valaki érzi, akkor az nem is létezik. A szerelem, barátság, emberi charme vagy tapintat olyan értékelő érzések, melyek a személyesség teljes részvétele nélkül nem léteznek. Nem csoda – mondja –, hogy egy ember ’sugárzását’ a kutyák, a delfinek, vagy az elefántok előbb érzékelik, mint a mesterséges intelligencia.” Az emberi értékelő aktivitásunk, azaz értékelésünk többnyire nem racionális, nem ok-okozati soron fut, nem fordítható le algoritmusokra. Sőt, mondja, az is lehet, hogy a gondolkozás nagyobbik hányada érzelmi, fantáziabéli, zsigeri elemekből táplálkozik. (Gondoljunk a ma már általánosan elfogadott „bél-agy” szerepére a gondolkozásban, köznyelvileg kifejezve: az úgynevezett zsigeri megérzésekre…)

Precht azért sem szereti a digitális kultúra legújabb csodagyerekét, mert térfoglalása egyre kevesebb „emberit” engedélyez a világba, és egyre több helyet követel az algoritmusoknak. Szép lassan kiszorítja a szubjektivitást, a lelki világ számos mélységét, csúcsát, szenvedését, örömét.

De nem is ez a fő baja az algoritmusokkal. Precht a kreatív gondolkozást védi az MI-től. Mert, mint említettem, csak a már tudott alapanyagokból dolgozik, az ember által felfogható adatmennyiség milliószorosából. Aminek a mintázatát fel tudja tárni és elemezni, használni. De az ember feje-agya más: a nem-tudott dolgok birodalma – a kreatív gondolkozásé. Azt tudni (kitalálni), amit még nem tudott senki. Ez viszont az MI-nek nem megy, mert nem tudja önmagát. Ami viszont már ismeretelméleti (descartes-i) kérdés, hogy ti. ha gondolkozom, akkor tudom magamat. Precht joggal állítja, hogy az intuíció, a sejtés, a véletlen rábukkanás hatalmas szerepet játszik az új összefüggések felfedezésében, vagyis a gondolkozás igazi hivatásában. Olyan szerepet, aminek „megtanulására” a MI képtelen.

Ha már, itt hadd tegyem hozzá, hogy a véletlen olyan autonóm jelenség, ami felett az MI képtelen úrrá lenni. Nincs olyan algoritmus, ami például az önjáró autókat a „véletlen baleset” ellen fel tudná ruházni. Sok mindent ki tudnak már ma is küszöbölni ezek az önjáró járművek, de a „baleset” többnyire a véletlenek többszörös játékaként fordul elő. Na, erre nem tud gombot varrni (még, vagy végleg?) a mesterséges intelligencia. De Precht megengedő: lehet, hogy sikerül járomba fogni a véletlenek szerepét is, de az önjáró autó mit fog kezdeni a már ma is dugókkal, egymást gátló járművekkel küszködő nagyvárosokban? Mire jó az egész? – kérdi. Nincs válasz.

És akkor, könyve vége felé beugrik egy életveszélyes poén: egy kis miniesszé a gyilkos MI szerepéről. Az úgynevezett autonóm fegyverekről. A titokról, amiről alig esik szó. Ezek emberi beavatkozás nélkül támadják az ellenséget, lőnek, bár ember nem süti el őket. Előnye, hogy háború esetén az autonóm fegyverek harcolnak egymással, nincs vagy minimális az emberveszteség. Elméletben. Mert ugyan az autonóm fegyver lő, de nemcsak az ellenséges támadót találja el, hanem a körötte lévő civil, ártatlan, a harcban részt nem vevő lakosságot is pusztítja, ezért az ENSZ betiltotta. Ennek ellenére gyártják és bevetik. Veszélyes fegyver, pláne, hogy titkosan alkalmazzák.

Ha csak tizedében is van igaza Prechtnek, az se valami vigasztaló a jövőre nézve.

Richard David Precht: Künstliche Intelligenz und der Sinn des Lebens. München, 2019. 251 oldal

CÍMKÉK: