Régi tér

|

Péntek Imre versei

Paál László képe

Tűz lobban

Engedelmes a tájék, itt-ott ütött-kopott,
a kéklő hengerek utat törnek buján,
a sok kis állat körülöttük vacog,
egyébként kellemes a délután.

A szájmaszkos most mocskos tócsába lép,
de gyászruháján nem látni semmi sárt,
a menet áttörhetetlen, de simul valamiképp,
és észre sem veszed, a cirkalmadnak árt.

Ami széttörik, az roppan derékban,
s ledől a lombos tölgyfakorona,
tűz lobban az éjben, egyébként sötét van,
lényednek aligha lesz már otthona.

Régi tér

Fölriadsz, mint a vad. Megfejthetetlen álom.
Ez zsong benned, csillapítatlanul.
Fölnyársal, amit tudsz. Összeomlik a várrom.
Aki látott elébb, az némán megvakul.

Fogd el a menekülőt, a hálás ismeretlent,
s nem tartja meg a kötelék,
de nem érti meg, ki és miért szenved,
s mért romlik el, ami még fényes, ép.

De hallod, amint lesújt a végzetes fejsze,
s megráng a törzsök, csorran az égi vér,
de összeforr, nehogy elfelejtse,
milyen is volt az a réges-régi tér.

Monológ

Még benned izzik az irgalom zsarátja,
ahogy az üszkös seb is gyógyulni kezd,
s eldobod, amit rejtegettél – hátra,
mert érthetetlen, habzó nyelv-selejt.

Az alábukónak van még egy szörnyű perce,
amikor zuhanás közben feleszmél,
hogy ő nem műs, mint a lét lelence,
ki megállna egy téli jégcsapos eresznél…

De már minden késő. És nem vét el a dráma.
Még el kell mondanod a monológot.
S beszakad a kép, eltörik a ráma,
s ledől feldönthetetlen trónod.

CÍMKÉK: