Kubina Zita versei
Reggeli fények
Mint halovány arcú gyermek karjai, úgy nyújtóznak,
egyre befelé hatolnak, szégyentelenül és gyorsan,
idebent megkapaszkodnak a lepedő sarkában.
Felfogják az éjszaka hidegét, magukba olvasztják,
úgy tesznek, mintha soha nem is létezett volna,
szerteszéjjel hordják a szobában az emlékét,
szétkenik, mint száradó képen a ragacsos festéket.
Halkan nőnek, néma gyermekként dagadnak szótlan,
ruhájukat ledobva meztelenül táncolnak a padlószőnyegen.
Árnyékot játszanak az orrodnak; hegyes fekete orom
emelkedik a szemközti falon, majd a lábujjadat is
megformázzák odébb, két árnya szürke, egymásba simul.
Tagjaik között, mint szellő, süvít át valami könnyű,
a megfoghatatlan tér játéka enyeleg velük,
üres szemcsék és szöszök olvadnak fényükbe,
s dörgölik orruk alá, mint szemtelen suhancok
a tökéletlenséget s az eszménykép hiányát,
melyre valahol a távolban rábólint egy autó,
felbúg a motorja az utcasarkon.
Álmos szemem pillái közé szorulva ficeregnek,
párnába fújt fejemben, mint gondolatok,
harsogva vetik szét maguk felett a tetőt
az új nap illetlen és tolakodó, korai követei.
Az ébresztőóra csengését megelőzve lopják be
a szoba sötétjébe a reggelt.
Máshová
Talán el kellene mennem innen.
Valahová, ahol még nem születtem meg.
Ahol nincsenek arcok, csupán sötét, ami körbevesz,
ahol nem tud megkapaszkodni a napsugár a semmi peremén.
Oda mennék, ahol vízcseppek ezrei ölelnek át,
személytelen öleléssel, mert nem beszéltünk soha,
s azután se beszélnénk.
Valahová máshová vágyom,
ahol csak én vagyok egy arc,
de nekem nincsen arcom, a kezeim pedig szabadon:
a megfelelés bilincseit taposnám tudatlanul a sötétben.
Az üres szabadság szelébe költöznék,
ahol nem megvonható a félelem joga,
s ahol nem szégyen keresni, ami már elveszett.
Valahová, ahol ismét megszülethetek.
Ahol a különválás pillanatában találhatom meg jellemtelen önmagam,
a se itt, se ott létben,
az újdonságban, ami megelőzi a még ártatlan ismeretlent.
A tiszta fehérségben félnék a fényektől,
de tőlem nem félne senki, s magamat sem kellene féltenem.
El kellene mennem valahová,
ahol a sötét szüli a világosságot
és az egyén a társadalmat,
ahol nem él meg semmi,
ahol én szótlanul megélek a semmin,
ahol még azelőtt megszületnék,
hogy életre kelne a sötét.
/Kubina Zita 2005-ben született. A Baár-Madas Református Gimnáziumban tanul magyar-kommunikáció tagozaton./
