Pilinszky 100
A költő két dologra figyelmeztet imádság közben: az erőtérre és csendre, ami ilyenkor jobb, ha körülvesz bennünket.
Tudunk-e még imádkozni? Nem megalázó-e könyörögni valakihez, aki a mi Teremtőnk, Urunk, Feljebbvalónk? És sok vagy kevés szavakba önteni, ami hiányzik, ami bizony elkelne, amire vágyunk? S hány ima szállhat az égbe, hogy elérjen a mennyek zsámolyához? S ami halk, földi kopogtatásunk vajon eljut-e az értő fülekhez? És mennyiben értheti a mennyei elem a porban kúszó ember akadozó érveit?
Nos, ilyen kétségek juthatnak eszébe a ma imádságba kapó léleknek. A katolikusoknak nehéz, mert az imák a liturgiába vannak írva, szerényen és önfeladóan kell ismételnünk a fohász ezerszer ismételt sorait. A reformátusoknak könnyebb, mert az ima szabadon szárnyalhat, a teljes belsőből a közvetlen odafordulás Istenhez, ez mindenképpen szép és nemes tevékenység, olyan lépcsőfok, amire érdemes fellépni, hogy közelebb kerüljünk vágyaink megvalósulásához.
Miközben ezen tűnődtem, eszembe jutott, hogy Pilinszkynek van egy jegyzete erről a prózakötetében. Fellapozva kötetet, megtaláltam a szöveget. „Az imádság szerepe a világban”. Talán nagyzoló a cím. Talán több szerénység is elférne e „tű fokán”. De nézzük tovább. A nyitányban egyetérthetünk: szavaink olykor süket fülekre találnak, s ilyenkor ne vádoljunk senkit, jobb, ha imádkozni kezdünk. A költő két dologra figyelmeztet imádság közben: az erőtérre és csendre, ami ilyekor jobb, ha körülvesz bennünket. Igen, valóban, érdemes megtisztítani a zavaró elemektől imánkat, az önzéstől, a kicsinyességtől, amely körülfon bennünket. S akkor figyelmet keltő és hatásos gesztusunk, ha lemondunk a megvalósulás realitásáról, és Istenre bízzuk a teljesítés reményét.
Mert – ezt már én mondom – az ima remény is. Annak az irgalomnak a kísértése, amely a magasba vezet, a remegni kezd a magasságban, és apró csengőként csilingel. Figyelmeztetőül, de állhatatosan. Az imában lemondunk akaratunkról, hogy érvényesüljön az isteni bizalom. S ha magukra vesszük ezen áldozatosságot, akkor eljutunk a néma imádságig, amelyben a beteljesülés nem várt jutalom, ajándék, váratlan áldás.
Pilinszky szerint az ima az önzetlenség iskolája is. Arra tanít, hogy egyedül magunkról kell szólunk a Bárány előtt, saját vétkeinkről – ha úgy gondoljuk -, s mindarról, ami megóv az eltévelyedéstől.
Talán nem értek egyet azzal, amit a költő ír továbbiakban: „nincs komolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szinte szakadatlanul imádkozó ember.” Nem gondolnám, hogy „szakadatlan” imádkozás célhoz vezet. Ez a kis kötőszó, ez a „szinte” némi felmentést is sugall. Az öntudat – ami ugyancsak a Teremtő ajándéka – az emelt fejet, a magasba nyúló erkölcsi támasztékot jelenti.
Imánk lehet öntudatos megnyilatkozás is. A döntést tegyük a magasabb kézbe, legyünk alázatosak, anélkül, hogy lemondanánk a képviseletünk megalapozott voltáról.
A költő – írása végén – arról a lelkiállapotról beszél, amikor egyedül szembesülünk bűneinkkel a Báránnyal, és a „gyónás és a szakadatlan imádság” életformájába merevülünk. Én ennél kevesebbel beérem. Akkor imádkozzunk, ha szükséges. Ha gondjaink zuhatagát nem tudjuk másként csillapítani. Ilyenkor számít a Feljebbvaló a „tiszta beszédre”, amely mindannyiunkban benne rejlik. Ha képesek vagyunk ezt felszabadítani, akkor imádságunk nem volt hiábavaló. S ezt a lelki útravalót köszönhetjük Pilinszkynek is.
