Petrőczi Éva: Ida és Gyula. Dédszüleim története
Ám nemcsak a romantikus találkozó és a múlt felé forduló, nagyon is érthető nosztalgia teszi líraivá ezt a családregényt. Petrőczi Éva történelmet ír, dokumentumokat kutat fel és közöl, a hangneme összetéveszthetetlenül lírai mégis.
A zsidó asszimiláció a kiegyezés után felgyorsult, és immár a legkülönfélébb társadalmi csoportok léptek gazdasági és családi kapcsolatba egymással. Arisztokraták és bankárok, köznemesek és kereskedők, nagygazdák és malomtulajdonosok. Az egyes társadalmi csoportok mögött persze nevek és történetek sokasága rejtőzik: a Manóké, Lujziké, Mancikáké, Sándoroké, Jenőké, Borcsáké, Malvinoké, Erzsikéké. A legizgalmasabb talán a falvakban történt sok „vegyes házasság”. A gazdag parasztság és a zsidó kispolgárság lassú egymásra találása már az autonóm, a nemességtől független polgárosodás lehetőségét is felvetette.
Ezt a fejlődési utat semmisítette meg a XX. század rettenete.
Pedig a korban ez is sokakat foglalkoztatott. A nemesi születésű Jókai is ilyen sajátságos utópiát vázol fel. A jövő század regényének hőse Tatrángi Dávid (nem zsidó, hanem zsidózó, azaz szombatos) parasztfiú, autodidakta tudós megalapítja az őt követő magyarokkal Otthon államot, és ez a sajátságos, liberális demokráciaként működő részvénytársaság (tulajdonképpen „Másik Magyarország”) hozzájárul az emberiség felvirágzásához. Tatrángi Dávid tudományos forradalmat hirdet – a szó minden értelmében. Műszaki felfedezéseivel (repülőgépek) hozzájárul a „haladáshoz”, emellett létrehoz egy esélyegyenlőségen, tolerancián alapuló, ha tetszik, forradalmian új közösséget. A racionális Tatrángiék a velük teljes békében élő Habsburg Birodalmat vagy a magyar nacionalizmust sem „számolják fel”, csak egy egészen másféle alternatívát mutatnak meg – nincs is ennél szívderítőbb, békésebb, előremutatóbb utópia!
A csakis képzeletben élő Otthon állam összedőlt, immár a romjai között élünk mindannyian. Az a birodalom sem létezik, amely tényleg otthont adott efféle tervezgetéseknek, a Habsburgok multikulturális, oly sok tekintetben változásra szoruló, mégis békés és kényelmes birodalma.
Petrőczi Éva ennek az átalakulásnak a középosztálybeli útját villantja fel. Dédszülei, Vaniss Gyula, Arad megyei, katolikus vízmérnök és a szegedi iparművész, Seifmann Mór lánya, Nanett (megkeresztelkedése után Ida) romantikus megismerkedését és boldog házasságát meséli el. A fiatalok egymásra találását az „elemek csatája”, a XIX. századi Magyarország egyik legnagyobb természeti katasztrófája, a szegedi nagy árvíz (milyen jókais, milyen romantikus ez is!) teszi lehetővé: Vaniss Gyula önkéntest az árvíz idején Seifmann Mór neves bútorgyáros, iparművész házában szállásolják el. Petrőczi Éva remekül megírt családregényében a Víz (így emlegetik a szegediek a katasztrófát) után már nem sok minden történik a főszereplőkkel, Ida és Gyula boldogan élnek, míg meg nem halnak. De a két főhős körül ott tükröződik, ragyog, hullámzik (igen, a víz!) a Monarchia középosztályának számos csoportja, szövevényesen összekapcsolódó családja, szigetecskéje, az ő portréik, sorseseményeik, történeteik, sőt fotóik, leveleik, receptjeik színesítik a Monarchia „vízrajzát”. És megrajzolódik közben két, gyorsan fejlődő, számomra eléggé idegen és távoli város, Szeged és Gyoma képe.
Ám nemcsak a romantikus találkozó és a múlt felé forduló, nagyon is érthető nosztalgia teszi líraivá ezt a családregényt. Petrőczi Éva történelmet ír, dokumentumokat kutat fel és közöl, a hangneme összetéveszthetetlenül lírai mégis. Dédszülei története felé a szeretet nyelvén fordul, ezért is jó döntés, hogy saját verseit is belefoglalja a családtörténetbe. Petrőczi regényében, mely a romantikus vallomás és a dokumentumregény elemeit egyesíti, szinte senki és semmi nem áll Ida és Gyula boldogságának útjában. Nyilván így is történt: a szerző annyi, ezt igazoló dokumentumot, levelet, naplótöredéket idéz, hogy nem kételkedhetünk ebben. Ám hiába volt az Osztrák‒Magyar Monarchia barátságos és színes olvasztótégely, még a polgár-dzsentri házasságokban megannyi nehézség merült fel, az asszimiláció (én úgy gondolom) Idának még megértő rokonok között sem csak örömteli, hanem fájdalmas is lehetett.
De a jövő, a rettenetes jövő bizonyos értelemben megakadályozza, hogy ellentmondásos teljességben lássuk a múltat. Maga az elbeszélő is csak érett fejjel kezdett hozzá a család titkos (vagy nem is titkos, hiszen számtalan utalásból már gyerekkorban sejtett) történetének felfejtéséhez. Ez a kései rátalálás nyilván a családtörténethez való érzelmi viszonyulást is befolyásolta. A zsidó-keresztény házasságok (magam is így látom-láttam ezt) érzelmileg tényleg meglehetősen stabilak voltak, amolyan mások által is csodált holtomiglan-holtodiglan szövetségek. Az ilyen frigyekből mégis elég kevés gyerek született (ez különösen Ida és Gyula házasságában meglepő, abban a korban, mikor a középosztálybeli családok szinte „roskadoztak” a rengeteg gyerektől), és ezeknek a gyerekeknek a többsége is nehezen találta a helyét a magyar társadalomban. (Ez nem igaz Margitra, az elbeszélő nagyanyjára.) Nagyon érdekes, hogy a „vegyes házasságból” született fiatalok közül – pedig mennyien voltak! – milyen kevesen csináltak a századfordulón karriert. Mert ezek a romantikus házasságok talán mind utópiára épültek: Magyarország hamarosan olyan hely lesz, ahol senkit sem fog érdekelni, kinek a szülei honnan jöttek. De miképp az elnyomás nélküli, mindenki kibontakozását segítő társadalom, úgy ez a fajta, a társadalmi békétől elválaszthatatlan tolerancia sem valósult meg.
Valaki túlélte, valaki belehalt a XX. század rémtetteibe. Történelmileg dokumentált, de igencsak jelképes, hogy a dédszülők a II. világháború kitörése előtti években halnak meg. Ida és Gyula egyetlen lánya, az elbeszélő nagymamája a haldoklásakor felkiált: „Nem tudtam megmenteni őket!” Anyja, Ida rokonairól beszél, akik többségükben gázkamrákban végezték. Ez a felismerés (hisz mindannyian többet tudunk a jövőről, mint a főszereplők) édes-keserűvé színezi ezt a felejthetetlenül szép családregényt.
Petrőczi Éva: Ida és Gyula. Dédszüleim története. Katica-Könyv-Műhely, Pécel, 2019.
