Petőfi és az Ibolyák
„Nem mondhatunk le a magyar irodalomnak egyetlen porcikájáról sem, hát még olyan hatalmas tudományáról, mint az ő műve. Petőfi a miénk”
Egy korábbi, még az elmúlt évszázad végén publikált dolgozatomban (Költő és Ibolyák. Népszabadság. 1999. november 18.), melyet azután írtam, hogy kecses, fakszimilét is tartalmazó kiadásban megjelent Petőfi Sándor ismeretlen kéziratait tartalmazó Ibolyák című füzetecske (1998-ban történt), feledésre ítélt felfedezésről szóltam. Ezen sajnos – legjobb tudomásom szerint — az idő gyökeresen azóta sem változtatott. Pedig egy nemzeti (és világirodalmi klasszikustól), az irodalmi hagyomány meghatározó alakjától ismeretlen kézirat nem várt fölbukkanása szerencsésebb éghajlatok alatt egyedülálló esemény. Mondandóm lényege az volt, hogy jóval hangosabb hírverést, értőbb, befogadóbb közeget érdemelt volna a szokott hazai szűkkeblűség helyett önmagában is az esemény: „téved ugyanis az, aki filológiai kuriózumnál nem tekinti többnek és másnak Petőfi legújabban fölbukkant autográf könyvecskéjének kiadását” – írtam akkor, és a mindig elegánsan és célratörően fogalmazó Nemes Nagy Ágnes igencsak megszívlelendő véleményét idéztem.
Ő azt írta: „Nem mondhatunk le a magyar irodalomnak egyetlen porcikájáról sem, hát még olyan hatalmas tudományáról, mint az ő műve. Petőfi a miénk”. Engem talán leginkább a tágabb „szakma”, a kultúra munkásainak viszonylagos süketsége lepett meg akkor, a mainál sokkal érzékenyebb helyzetben, számukra is virágzóbb környezetben. Az irodalmi és kulturális folyóiratok nem kényeztették el olvasóikat a hírrel, de a nívósabb kulturális eseményekre akkor még hatványozottabban mozgékonyabb napilapok sem tartották érdemesnek, hogy szóljanak; az meg már akkor is hiú ábrándnak tűnt, hogy ezt jelentőségének megfelelően tegyék; más hírközlők sem szórták szét a világba, hogy legegyetemesebb költőnktől valami originális merült föl.
Tehát Petőfivel szembeni közömbösségünk hidegzuhany és szomorú tapasztalás volt, és — tegyem hozzá — maradt azóta is.
De vajon Petőfi (és a magyar kulturális hagyomány) iránti közömbösségbe beletörődhetünk-e?
De maradjunk Petőfinél. Mert tényleg nem mondhatunk le az „irodalom egyetlen porcikájáról sem”. Petőfiről kiváltképp nem, hiszen az ő nevéhez a kulturális tradíció fönntartása szempontjából igazán nagy horderő, megismételhetetlen szerep kötődik. Elég lehet arra utalnom, hogy köznapi mérce szerint magyar nyelvterületen máig Petőfi jeleníti meg a költő szimbolikus alakját, a legszélesebb körben ismert, idézett lírikus nemcsak itthon, hanem a világban is. Művészetének, magatartásának, egyéniségének a hangsúlyai pedig nemcsak az irodalomban fedezhetők föl máig hatóan, de önmegítélésünknek is szerves részét, észrevétlenül is ösztönző példáját, viszonyítási pontját képezi.
Emlékének, emlékezetének ápolása azt jelentené ma, hogy megmondjuk ma, hogy mit jelent Petőfi – vagyis az életmű jelentésének aktuális kibontása eleven, elvégzendő közösségi feladatot jelentene. Visszatérve az Ibolyákhoz: jó, hogy folyamatos és magas színvonalú, invenciózus irodalomtörténeti háttérkutatás áll rendelkezésünkre: mert így semmiképp sem állhatja meg a helyét az az érv, amely például azt mondaná: bármi, ami az Ibolyákban fölszínre bukkant, nem oszt és nem szoroz Petőfi, a karakter és a jelenség megítélésekor. Ezzel szemben már önmagában egy kvázi-kötetterv, egy autográf füzet, két ismeretlen vers (Engesztelés, Színésztársaimhoz) és két beszély (A párbaj, A bajazzo) lététől elenyészik minden okvetetlenkedés, gáncs és lekicsinylés.
Az Ibolyák fölfedezése bizony okkal dobogtatta meg a szívet. Esemény: kedvez a magyar irodalom hagyományos tradíciókultuszának, mely nélkül nincs ma, nincs holnap. Bárhogy is tagadná ezt valamely jelenkori ízlés és irányzat, tévedne.
Egyébként érdemes (ismét) a kéziratos füzet kallódásának kalandos történetére is egy röpke pillantást vetni, ahogy arra rávilágít a kiadványban Szekeres László jegyzete, a szerző filológiai bogarászásának, aprómunkájának szűkszavú, tényrögzítő összefoglalásaként. Maga a füzet 1843-ból származik, s Petőfi művészi önkeresését dokumentálja, melyben tehetségét nemcsak költői vállalkozásnak, hanem prózai kísérletnek is alávetette. Az idő tájt, még a romantika előtti idők normái szabták meg az általa követett irányt, és a természeti szép dominált esztétikájában, tematikus szálon pedig a színészvilág, színészélet nyilvánvaló epizódjai, a vándorszínészet érzésvilága bukkan föl az Ibolyák keresetlen, kicsit darabos, meg-megbotló verssoraiban.
Voltaképp valódi életrajzi helyzetek folyományaként, azok tényszerű, a költészet világába éppen csak „megemelt” rögzítéseiként megszületett írások képezik a füzetecske tartamát, szöveg-együttesét, mely azért is felbecsülhetetlen fejlődéstörténeti forrása a Petőfi-kutatásnak, mert jelzi Petőfi pályájának korán jelentkező, átgondolt világképi-poétikai ambícióját, hogy a költő írásait tematikus csoportokba, versciklusokba kívánta rendezni.
Az a tény is külön figyelmet érdemelt volna, hogy olyan pótolhatatlan relikvia került a múlt mély kútjából elő, amely Petőfi kézírását őrzi. Ez, mondanom sem kell, páratlan szerencse, ezért kiváltképp megbecsülendő: ritkán fordul elő, és még ritkábban ismétlődik meg.
Emiatt is kár, hogy nem válhatott igazából közkincsé az Ibolyák.
