Petőfi 200
Egy alkalommal Nemes Nagy Ágnes úgy fogalmazta meg – a világirodalomban legismertebb költőnk – Petőfi mindenkori helyét a magyar irodalomban, hogy: „Petőfi a miénk.”
Petőfi heroikus élete és sorsszerű halála része a nemzeti mitológiának. Jövendölése utolsó versében (Szörnyű idő…) az én megítélésem szerint máig kísérti a magyar irodalmat. E nagy költemény legjobb elemzése még 1973-ban Szörényi László tollából született meg és a Petőfi irodalmi múzeum Évkönyvében jelent meg először (Apokalipszis helyett kataklizma). Az életművet lezáró, az apokalipszist megidéző, a történelmi bukással a bekövetkezett apokalipszist is feltételező, a halál közeliséget talányosan megsejtető vers ez. Petőfi 1849 júliusában Mezőberényben írta: Szörnyű idő, szörnyű idő!/ S a szörnyűség mindegyre nő. Talán az ég / Megesküvék, / Hogy a magyart kiirtja./Minden tagunkból vérezünk/ Hogy is ne? villog ellenünk/ A fél világnak kardja. Petőfi teljes élete az életszabályokat még részben sem igen elismerő és elfogadó, saját kora normáit szilajon megváltoztatni és gyökeresen átalakítani akaró személyé és lobbanékony személyiségé. A látnok költői szerepét variálja, miközben hadakozik az ismeretlen kézzel, elszenvedője lesz a történelem valamennyi kontrasztjának és a kor kis- és nagypolitikai viszontagságának: „Egy őrült, rémülésteli / Zavart ész meséjének”.
A magyar irodalom minden addigi apokalipszis-költés hangja szólal meg egyszerre ebben az emelkedett nagy versben – Vörösmartyig bezárólag.
Én most arra vállalkozom, hogy néhány bekezdésben fölhívjam az olvasók figyelmét az özvegyére, Szendrey Júliára, és a költő fiára, Petőfi Zoltánra.
Petőfi Sándor
Ami elöljáróban ide kívánkozik: zavarossá vált asszonysors – a nemzet örökös özvegye helyett – egy másik férfi mellett, és eltékozolt, érdemtelen – korai tüdőbaj által megszakadt – fiatal élet; Szendrey Júliáról és Petőfi Zoltánról még többnyire mindig ez a sztereotípia él az irodalmi emlékezetben; zajos tiltakozás Szendrey Júlia Petőfi utáni élete ellen, és érdektelenség, lemondás az elkallódott fiúval kapcsolatban, aki ugyancsak elherdálta a nagy örökséget, amit a sorstól kapott. Petőfi Zoltán életrajzi alakjában ott az a belső nyomás, amellyel kortársai és utókora(i) is összekötötték az apjával, annak halott árnyával: „Egy szent örökség roppant árnyai.” – Juhász Gyula fogalmazott később így, emblematikus tömörséggel. Azt gondolom, hogy Petőfi Zoltán számára az apai örökség tényleg nem nyújtott fedezetet és védelmet – sőt mintha kikezdte, összeroppantotta és megfosztotta volna az érzékeny fiatalembert a biztonságérzetétől. Szendrey Júlia fölött pedig átcsapott a történelem tragikus hulláma Petőfi halálával, és minden további erőfeszítése összetörött azon a valóságon, amely egy csapásra kimondta rá elmarasztaló ítéletét. Irodalmi hagyatékában, amelyet talán végre a maga teljességében elkezdett kibontani a kutatás, egy izgatott, tehetséggel megáldott asszony ihletett belső drámája látszik eredendő voltában kibontakozni.
Szendrey Júlia ránk maradt munkássága fölcsillantja egy jelentős életmű lehetőségét is, és korántsem csak Petőfinéként: Tehetsége és rokonszenvesen eredeti, tépelődő személyisége épp a nagy művész árnyékából tépné ki őt, ha nem maradt volna csonka, és nem veszett volna el ő maga (szinte művészetével együtt) második, az 1850-es évektől pokollá vált életében és házasságában. Az első élet Petőfi oldalán a sors kegyeltjévé emelte Szendrey Júliát, a második élet sötét mélységek ölébe buktatta, megalázta, kisemmizte, betegséggel sújtotta – és kínhalállal elpusztította. Úgy látom, olyan sorsért halt meg, amely nem volt az övé: hányattatása különös fénnyel világít be hozzávetőleges két évtizedet a XIX. század közepének magyar irodalmából, dúlt, kicsinyességtől és féltékenységektől mérgezett irodalmi életéből, sőt későbbi utókorából is.
Szendrey Júliára az irodalom művelőjére mindenképp érdemes figyelni Számomra legizgalmasabb: Szendrey Júlia ellentmondásokat hordozó, nagyszabású személyisége, e szeszélyes, ideges, alkotói – és nyomasztó életrajzi — feszültségben élő művészegyéniség, aki nem akart csak Petőfi özvegye maradni. Ez az elhatározása pedig kikezdte az akkori — férfiak által uralt — irodalmi világ toleranciáját.
Szendrey Júlia néhány igen szép és arányérzékről, költői erudícióról is tanuskodó verséről, például a csalódottságát szóra bíró Keserű kínról („Keserű kín és gyötrelem/Volt énnekem a szerelem;/Ami másnak életet ad,/Az hozza rám halálomat”) sok-sok fájdalmas, de nem önsajnáltató naplórészletéről, és az elvágyódást költőileg is megragadó leírásairól, például a Velencéről szóló kisrajzáról, nem volna szabad megfeledkeznünk.
Szendrey Julia
Végezetül néhány mondat Petőfi Zoltánról. Ahány írását én Petőfi Zoltánnak ismerem (és ez sajnos, korántsem az összes lehet), abból arra következtetek, hogy Petőfi Zoltán ránk maradt irodalmi kísérleteinek nehézkességét is ez, apja árnya, követése jelenti. Nem lehet azzal hízelegni magunknak, hogy elsőrendű tehetség, de az írói véna kétségkívül megvolt benne. A továbblépésre, az elmélyültségre azonban ideje se maradhatott a kínzó és korai halálát okozó betegsége miatt. Hogy ez önpusztítás következménye-e pusztán, azt is nehéz megítélni; hogy ebben mekkora szerepe volt a közel sem szeretetteljes kapcsolatának anyjával, erről is nehéz határozott véleményt formálni. Annyi azonban bizonyos, hogy Petőfi Sándor fia zaklatott, rövid életet élt; a boldogság őt is kerülte; vajon utólag ki lehet-e silabizálni, hogy személyisége markánsan más volt-e, mint az apjáé; örökös nyugtalanság kísérte, ebben nem különbözött/különbözhetett az apjáétól, és még talán az is elmondható, hogy az önismeret hiányának az a mélysége sem jellemezte, amelyet az apjával többnyire egyidős kortársai előszeretettel — és kicsit meggondolatlanul – neki tulajdonítottak.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az utóbbiak talán azzal a szomorúsággal tették ezt, amelyet Petőfi Sándor megemészthetetlen hiánya miatt éreztek.
