Péntek Orsolya: Hóesés Rómában
Nem kis kihívás regénytrilógiával megérkezni az irodalomba, és nem kis kihívás úgy érvényes tartalmat adni egy harmadik regénynek, hogy az első kettő a történet szintjén teljes és lezárt egészet adott.
Az Andalúz lányai (2014) és a Dorka könyve (2017) után megérkezett Péntek Orsolya családregény-trilógiájának befejező része, a Hóesés Rómában. A kérdést, hogy azonos családról mit lehet mondani még harmadik nekifutásra, ha az első két regény is önmagában értelmezhető egységeket nyújtott, a kötet fókuszállítással válaszolja meg. Most a kortárs generációt alkotó ikerlányok anyja, Borka, és nemzedéki társai kerülnek középpontba. Borka és Júlia mint ikerségig hasonlító unokatestvérek a korábban megismert Eszterrel és Dorkával mint nem-hasonlító ikrekkel szemben. A szereplők egyben saját életkísérletük kontrollcsoportjai, hiszen Júlia a disszidálásnak, Borka az itthon maradásnak és családalapításnak egyaránt rögös útját választja.
A történetmondás 1950-nel kezdődik, ezzel elengedi a hat generációra visszamenő családtörténet és az Osztrák-Magyar Monarchiát idéző nyelvi-kulturális kavalkád nagyobb részét. A cselekményelemek közül nem-ismertnek és úgymond izgalmasnak szinte csak a Júlia apja utáni kutatás nevezhető. Cserébe az elbeszélés szuperközelibe nagyíthat; Borkáék életének fordulóit, érzelmeit, értelmezéseit, a legnagyobb műgonddal és körültekintő részletességgel olvashatjuk. Nem mindig könnyű ez az olvasmány, elkötelezett olvasót kíván a szöveg, de megéri a fáradozás – és minőségi irodalom születésének lehetünk szemlélői.
A személyes történetek okforrásai a háttérben összevegyülnek a közösségi történelem alakulásával. Arról, hogy Júlia apja politikai okokból ment-e el ’56-ban, vagy a hisztérikus feleség elől menekült-e, nincs egyértelmű válasz. Bár a személyes történetek egyszeriek és megismételhetetlenek, bizonyos szinten mégis tipikusak és könnyű velük azonosulni. A szöveg megtalálta a módokat, hogy kis léptékű személyes történeteken keresztül korszakokról és a közösségi történelem fordulóiról – holokauszt, ’56, rendszerváltozás – az egyénin keresztül, didaktikusság veszélye nélkül tudjon állításokat tenni.
Különösen érzékeny a szöveg a menni vagy maradni kérdéseire. Borka képviseli a maradást; míg unokatestvére, öccse, nagybátyjai, fiatalkori udvarlója sorban külföldre menekültek, Borka kvázi-egyedül maradt Magyarországon. A távolabbi rokonok az ő lányaiban is a menés vagy maradás személyiségben rejlő csíráit keresik – a regény végén utalással arra, hogy Eszter képviseli az elmenést, ami persze a határnyitások után már nem olyan drasztikus és végleges döntés, mint előtte.
Ennyiből talán már látszik, hogy a Hóesés Rómában nagyrészt anya-regény, ahol a nők úgy is mint anyák kerülnek bemutatásra. Mellettük az apák szerepe részben hangsúlyos, részben éppen hiányuk a feltűnő. Hiszen Júlia apja ’56 után eltűnik, egyetlen családtaggal sem tart kapcsolatot; Borka férje, az ikerlányok apja pedig fokozatosan kivonul a család életéből. Ladislaus ugyan nem a klasszikus rossz férj, nem agresszív vagy önző, de befelé fordulása és érdektelensége hatalmas érzelmi űrt hagy közvetlen családtagjaiban. Mikor a rendszerváltozás után munkanélkülivé lesz, tulajdonképpen a társadalom számára is láthatatlanná válik, és felszámolja saját életét. Pont ő, aki tolmácsként különböző hátterű emberek összekötésére hivatott, önkéntes száműzetésbe helyezve magát, képtelen ellátni hivatását. Így Borka legfeljebb a társas magányt élheti meg, valójában annyira egyedül marad, mint a Péntek-univerzum nőszereplői általában. Hiszen az egész univerzumban működő párkapcsolatok csak rövid ideig állnak fenn, utána vagy drámai szétválás, vagy a személyiségekben gyökerező meg nem értések és kiüresedés lesz sorsuk.
A narrátori pozíció ezúttal az utolsó fejezeteket leszámítva a cselekményen kívüli, ennek megfelelően valamivel kevésbé expresszionista és metonimikus, bár hasonlóan analitikus, mint Dorka volt az előző kötetben. Álljon itt a két regény kezdőmondata szemléltetésként: „Az idő akkor lett, amikor a beton lépcsőn álltunk a rózsabokor alatt.” (Dorka könyve, 5.) „Közel volt már az este. A bokrok közt mély árnyékok hasaltak, a tavaszi föld feketén szaglott az orgonák alatt.” (Hóesés Rómában, 7.) A bokrok jelenléte, és az idő múlásának tapasztalata szorosan összekapcsolja a két szövegrészt, a narrátori pozíció különbözősége mégis szembetűnő, mintha éppen a narrátori pozíció különbségeit hivatott volna láttatni.
A szöveg előszeretettel tár elénk nagy igazságokat, nagy horderejű értelmező kijelentéseket a narrátor által vagy a szereplők beszéde által. „Mindketten nem sírhatunk. Majd az anyám sír” – jelenti ki családi hiszti közepén az akkor kora-tizenéves Júlia (68.). „Mindegyik más, egyenként, csak egyben nem.” – jellemzi női kollégáit. „Ha nálam vagy, nálam legyél.” és „Nem szabad szeretni” summázza ugyanő felnőttként egy szerelmi kalandját (156. ill. 157.). A nagy-nagy megmondásokkal borotvaélen táncol, hogy sikerül-e az élethelyzetek súlyát a szavaknak átadni, vagy motivációs poszterek szintjére butítja magát a szöveg. Olvasás közben inkább mégis elfogadjuk ezt a fajta szövegszervezést is, de a nagy megmondásoknak éppen az apró képek, gesztusok ábrázolása formájában jelentkező ellenpólusa a szöveg megformáltságának legnagyobb erénye. A presszógép fújtatásában (68.), a kád szélén felejtett szappandarabban (260.), a tényben, hogy hideg a régi szerető keze, (354.) rendre legalább annyira benne vannak az élethelyzetek érzelmei és értelmezései, mint a kimondott nagy igazságokban. Az, hogy az apró gesztusokkal festés kitart a regény – sőt, a trilógia – egészén át, és bármilyen élethelyzethez megtalálja a kellő élet-mozzanatot, rendkívüli ábrázolóerőt biztosít Péntek Orsolya prózanyelvének.
Az ötvenkét fejezet a teljes év ötvenkét hetével állítható párhuzamba; és az első ötven fejezet az 1950 és 2000 közötti évek egy-egy napját kapja címnek, így reflektál az író a regényvilág időbeliségre. Évi egy napba sűrítve viszont nem lehet teljes történeteket elmesélni, így az egyszeri történetek közé általános folyamatok jelzései és múltbeli események újramesélései keverednek. Fejezeten belül néha egészen provokatívan csúsznak egymásra az idősíkok: a 105–106. oldalon kollégája éppen udvarol Júliának, ám Júlia hallgatagságáról a narrátornak nőrokonok rúzsozási szokásai jutnak eszébe, így egy huszonhét soros, párbeszédekkel ellátott kitérő erejéig erről az általánosabb szokásról beszél, majd egyéb jelzés nélkül visszatér az egyszeri és konkrét udvarlási jelenetre.
Nem kis kihívás regénytrilógiával megérkezni az irodalomba, és nem kis kihívás úgy érvényes tartalmat adni egy harmadik regénynek, hogy az első kettő a történet szintjén teljes és lezárt egészet adott. A feladatot a Hóesés Rómában a család egyik ágának sorsában való elmélyüléssel oldotta meg. Így lett a Hóesés az eltűnt és megtalált időnek, eltűnt és meg nem talált rokonoknak, az ötven év magánynak, a férj nélküli anyáknak, a családnélküliségbe menekülő apáknak, és a fiatalon felnőttszerepbe kényszerülő lányoknak a könyve.
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában. Kalligram Kiadó, 2020. 396 oldal, 3990 Ft
