Péntek Orsolya: Dorka könyve
A mű túllép a családregény vagy történeti regény dichotómiáján, amennyiben leginkább a kettő elegyeként olvasható. A családi események hátterében ott vannak az elmúlt száz-százötven év nagy történelmi sorsfordulói, és a szerző gondot fordít arra, hogy Kelet-Közép-Európa összes 19-20. századi kataklizmája nyomot hagyjon a család életében.
A Dorka könyvével Péntek Orsolya harmadik könyvét, második regényét veheti kezébe az olvasó. Önmeghatározása szerint a 2014-ben megjelent Az Andalúz lányai ikerregényéről van szó, mely terminus úgy is értendő, hogy ezúttal a korábbi regényben középpontba helyezett Eszter ikertestvére, Dorka lép elő narrátorrá. A két mű természetesen külön-külön is értelmezhető és élvezhető; együttes olvasásuk azonban olyan többletinformációkkal szolgálhat, mint hogy Dorkának Theodóra a becsületes neve.
Dorka elvileg matematikus, vonásait tekintve pedig valamivel logikusabb és lojálisabb intuitív és forradalmi hevületű nővérénél. Jellemének rétegzettsége visszaköszön az ábrázolás több szintjén: történetét oksági alapon, összefüggő eseményekben meséli el, benyomások halmozása helyett. Analitikus gondolkodását a mozzanatszerű, időnként tőmondatig lecsupaszított megszólalások, illetve a logikai és grammatikai egységek egymáshoz rendelése jelzi: „Aztán bementem a nappaliba, és ültem a díványon. Kivettem a könyvet, amiben az Öreg kert van, és megszámoltam a gránátalmákat. Öt volt. Délután megkértem Sztert, hogy másolja le nekem a képet. Nem mondtam, hogy mire kell. Nem is tudtam. De mire kész lett, anya hazajött.” (70.) Másik végletében viszont gyakran metaforikus és szinesztéziákkal tarkított vagy benyomásalapú ez a nyelv: „– A Márti meg akkor szült. / – Mikor? – kérdezte Szter összezavarodva. / – Amikor narancssárga volt az ég” (204.) – olvashatjuk, amikor a szülés időpontjaként egy évszám vagy referenciális, történeti esemény megnevezése volna elvárható.
Jellemző a családi és történelmi események elválaszthatatlan összefonódása. Ezzel a megoldással a mű túllép a családregény vagy történeti regény dichotómiáján, amennyiben leginkább a kettő elegyeként olvasható. A családi események hátterében ott vannak az elmúlt száz-százötven év nagy történelmi sorsfordulói, és a szerző gondot fordít arra, hogy Kelet-Közép-Európa összes 19-20. századi kataklizmája nyomot hagyjon a család életében. A történelmi részeknek nagy előnye hasonló művek megoldásaival szemben, hogy mentesek ideologikus csúsztatásoktól, egyoldalúságoktól. A szerző nem a nagyszabású igazságosztásra törekszik, megelégszik az események a családra gyakorolt hatásának bemutatásával. A nácik elől ártatlanokat kellett bújtatni, a kommunisták alatt hazudni kellett – a maga módján mindkét korszak vétkes, s nem olyan módon, hogy a kettő semlegesíthetné egymást.
Hasonló módon, mint cseppben a tenger, alkalmas a regény a történeti Magyarország etnikai sokszínűségének bemutatására. Az ikerlányok ősei között vannak olaszok, németek, lengyelek, horvátok, és a felsorolás ezzel még talán nem is teljes. A ’70-es évek közepén született ikrek az elsők a családban, akiknek a magyar az anyanyelve, de nekik is csak a nyelvük magyar, mert saját felfogásuk szerint Eszter horvát, Dorka pedig német, amihez külön megjelenés, habitus és külön nagymama jár: „Alighogy ez a másik nagyanya – ez a nekem idegen nagyanya (…) betette maga után a szoba ajtaját, és nyekkent a dereka alatt az ágy, Szter – akit sokkal jobban szeretett, mint engem, mert Eszter horvát volt, és fekete, mint ő meg apa, én meg nem, én német voltam, mint a budai nagyanya” (34). Sőt, néha még a nyelvek is összekeverednek: „egy idő után nem voltunk benne biztosak, Szter meg én, hogy a probieren van magyarul és a próbálni németül, vagy fordítva.” (6.) – amit Dorka felnőttként azzal próbál meg feloldani, hogy tolmácsként dolgozik. De tévednénk, ha sorsszerűséget keresnénk abban, hogy a gyökeresen különböző eredetű ágaknak pont a budai, magyar anyanyelvű ikrekig kellett vezetniük. Ez csak az egyik lehetőség, alternatív megvalósulások Zágrábban, Nápolyban, Kolozsváron vagy Indiában bukkannak fel, vagy éppen tűnnek el távoli rokonok képében.
A visszaemlékezés hat generációt fog át, csapongva a különböző ágon lévő és különböző korban élő felmenők között – talán van egy kis márquezi abban a nagyvonalú felülállásban, ahogy a narrátor kezeli az ősöket, amire az egzotikusan latinos nevek (például Aurora Maria) is ráerősítenek. Minden eseményt Dorkán átszűrve olvashatunk, és Dorka is csak azt mondhatja el, amit a szüleitől vagy a nagyszüleitől hallott. A még élő felmenők faggatása is a regény cselekményének részét képezi, az azt kísérő kommentárokkal együtt, mint hogy mi az új információ, vagy kinek a története megbízhatatlan. Sajnos a narratíva néha bosszantó hibákat vét saját szabályai ellen. Erre kézenfekvő példa az ismeretlen nevű premanturai hajós története. Nem túl hiteles ugyanis, hogy annak legjelentéktelenebb, rutinszerű részleteit („A part mentén nehéz volt a levegő, tele párával, amely lenyomódik ilyenkor egészen a földre, és amely miatt, ha nagy levegőt vesz az ember, megtelik a tüdeje, az orra és a szája sós ízzel. … A csónak megreccsent, ahogy beszállt.” [40.]) és az alany legbelsőbb, soha ki nem mondott érzéseit („Jadrankára gondolt, a feleségére, aki minél öregebb volt, annál soványabb. Mostanra már úgy eltűnt róla minden hús, hogy undorodott hozzáérni” [41.]) a családi emlékezet öt generáción keresztül megőrizte, illetve újra és újra továbbadta volna. Az egyes ősök történetei gyakran térben-időben való elhelyezés nélkül indulnak, az alanyra csak a személyragból lehet következtetni, és nem egyértelmű, hogy a személyek és a történetek társíthatóságában fellépő bizonytalanság vajon bug vagy feature.
Nehéz közös pontokat találni egy ennyire széttartó családban. Szerencsére vannak olyan fogódzók, mint a belvárosi templom kilincse (289.), amit az ikrek is megfognak bizonytalanságaik idején. A család egyik identitásképző forrása a katolikus hit, ami az összes generációt végigkíséri és a pillanatnyi felbuzdulásnál megfontoltabb erkölcsi tartást ad – erre hivatkozva bújtatja a mérnök nagyapa a gyűlölt ávósokat ’56 novemberében, amit aztán az angolbarát kémkedés vádjával honorál a hatalom. Ennél szimbólumszerűbb a gyógynövények szeretete, ami a család olasz ágától öröklődik tovább a színekre, ízekre, szagokra érzékeny ikrekig. Ismétlődő motívum a barack is: már az egyik dédapa álmaiban a rendezett és gazdag családi élet jelképeként jelenik meg (149.), Dorka pedig magát és nővérét hasonlítja az őszi- illetve sárgabarackhoz. Eszter sárgabarackot kér, miután élet és halál között hánykolódásból végül az élet felé mozdul el (149.). Ennek párjelenete, hogy az apa halálos ágyán narancslekvárt kap (363-6.), egyszerre jelezve szimbolikus közelségét és távolságát a tágabb értelemben vett család barackkultuszához viszonyítva.
A regény legnagyobb erénye, hogy a család sorsában a tipikus és az érdekes vonásokat szerencsés arányban sikerült vegyíteni. Egy családtörténetet a vége felől szokás megítélni, ebben az esetben kétirányúan: méltó utódai-e az ikrek felmenőiknek, illetve mit adtak át az ősök leszármazottainak? A kétirányú kapcsolat minden részletét a kérdés súlyához mért érzékenységgel ábrázolja a regény, ezzel az olvasót is termékeny önvizsgálatra inspirálja. És bár a regény világától idegen lenne, ha akár az ikrek, akár a felmenők magatartása fölött szlogenszerű sommássággal ítélkezne, a család hat generáció alatti sorsát szemléltetendő, mégis (sajátos szlogenként) idézhető a regény utolsó mondata: „Megvolt hát minden.” (405.)
Péntek Orsolya: Dorka könyve, Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 408 oldal, 3500 Ft
