Alkonyati zene
A menekülés kényszere
hatja át minden porcikám,
talán nyeregre kapok
egy csellengő, hitvány porcicán.
Nyakamra zsinórt feszítenek
a kedves hóhérsegédek,
a közönség persze integet,
a tenyerek összeérnek.
Egy monoton zene szól
az alkonyati bolyból.
a rózsa bokor alól
egy vén csavargó horkol.
Lakoma
Gyere hozzám, látogatóba,
a pindurlaki völgybe,
én hívlak, nem a ronda szolga,
a nagyvizsolyi törpe.
Leszen nálam is lakoma
a feneketlen tóból,
eljön a sajtos fapofa
és valamennyi sógor.
Frissen sütjük a bánatot
végtelen széles tepsiben,
adunk, ha kétszer is kapott,
kimérjük centivel.
Felfordul, ha belakott
az egész jámbor népség,
nem kell ide vén robot,
csak egy kicsiny részvét.
Válasz a Szótlan kórusnak”
(Mohai V. Lajos versére ajánlva)
A rönkök panorámája,
a rothadó rostok bűztócsái,
megannyi méretes lárva,
akiknek szabad földet járni.
Valóban Hádesz városa ez?
Ki jön a csonkult lábnyomokban?
Kire borul a szuvas lemez,
ha összeesel nyomorult holtan?
Követheted a tollcsomók
véres szobrait élve,
de akkor sem találsz semmi jót,
zuhansz az irdatlan mélybe.
Kőtömb és bádog hegedűk
adnak zenés hangzavart,
ki veszi fel a véres tűt,
mellyel az előbb átkot varrt?
Itt még tegnap város állt,
aztán hangtalan leroskadt,
ki nyitja meg a rozsdás zárt,
mely a levegőbe olvadt?
A szótlan kórust hallani,
belülről jön e lárma,
zuhognak az idő roncsai
az elmúlás sírboltjára…
