„Megint eltelt egy röppenő halk nap”

|

Péntek Imre: Csipetnyi ég

1.

Sokféleképpen, de összetéveszthetetlenül saját hangon szólítja meg olvasóját Péntek Imre legutóbbi verseskötete, a Csipetnyi ég. Kiindulópontom az a szakasz az Égi zűr című költeményből, ahonnan a kötet címe vétetett:

„Mert igaz: kell csipetnyi ég,
melyben kél kis bukolika,
nincsen ebben semmi hiba,
magával ragad a semmiség.”

Igen, számomra ebben a csipetnyi égben ott van minden, ami egyrészt vigaszt nyújt az olvasónak (2. és 3. sor), és ott van a költői állapot, amelynek feldolgozása folyik az új versgyűjteményben nagyobbik felében. (A kötetben található leíró prózaversek közt van olyan, amelyik más érzések kielégítésére készült, és nem annyira meggyőz erejű. Erről később szólok majd.) Visszatérve az előbbi mondathoz: a költői állapotok földolgozása nem a rosszkedv körülírása, sötét színekkel történő megfogalmazása; ezzel Péntek Imre egyáltalán nem törődik, és minek is tenné, ha kél kis bukolika, és játékosan: magával ragadja a semmiség; mert ez a költőnél korántsem az elmúlás árnya, hanem valami iróniával és öniróniával fűszerezett, meseszerűen végigvitt, immáron a földi súlyoktól megszabadult leképződése a költői élménynek. Azt hiszem, ez adja ennek a szép – a szó nemes értelmében játékosan melankolikus/bukolikus — kötetnek a valódi értékét.  Meglátásom szerint ez a vonás, az élet kis dolgainak és a lélek nagyobb ügyeinek, játékosan melankolikus és fejcsóválóan tartózkodó bemutatása hozza ki, és jeleníti meg a költő legjobb képességeit – hat évtized minden irodalmi tapasztalatával a tarsolyában.

Most ennek a vázlatszerű kibontására teszek javaslatot ebben a dolgozatban.

2.

A versek jellegzetessége tehát a játékos, ironikus látás, hangulata szerint pedig a vigaszt nyújtó melankólia, vagyis elkötelezettség egy sajátságos világérzékelés mellett; ennek vastag előzményei vannak a költő lírájában, amelyet mindig is áthatott a groteszk és az irónia, öniróniai iránt táplált vonzalom, a dolgok fonák, karcos voltának a kirajzolása. Ebből a kötetéből is hosszan lehetne sorolni a verseket, kiragadok néhányat közülük Az elérhető messzeség című ciklusából: Csalafinta hivatal, Kerti ebéd, A jánoshalmi csata, Karosszék.  Ezek az erények tehát most is jellemzik a költőt, a hangsúly azonban egy másfajta elrajzoláson van: az elröppenő halk napén. A mulandóságán, amivel hogyan is lehetne megbirkózni máshogyan, mint az idővel való játékkal, olyan költői formákkal, és művészi megoldásokkal, ami ezt lehetővé teszi. Itt kitérnék Szörényi László laudációjára, amelyben a hetvenéves költőt köszöntötte.  Szörényi László a humoros Arany mellé állítja Péntek Imrét – és ennek a megállapításnak a súlyát akkor érzékeljük igazán, ha tudjuk, hogy kutató életművének jelentős részét szentelte Aranynak, és hogy Arany költészete milyen magasan áll az irodalomtörténész értékrendjében.

Bakonyi István a közelmúltban kismonográfiát írt a Péntek Imréről, ebben a költőre ható irodalmi hatásokat körültekintően fejtette ki. Én is úgy gondolom, hogy a költőnek rá kell lelnie azokra a pontokra, ahol termékeny feszültségben állhat a hagyománnyal, miközben merít belőle, újraformálja önmaga és az olvasója számára. Érdemes fölidézni, hogy Péntek Imre is helyet kapott az 1969-es Elérhetetlen föld című antológiában. A „kilencek” közös névjeggyel, a népi-nemzeti tematika megújításának céljával, az illyési „költő felelj!” lírai realizmusával, hagyományos költői tárgyak kikölcsönzésével léptek az irodalom világába. Péntek Imre úgy hozott létre alkotói individuumot, költői személyiséget, teremtett saját autonómiát, hogy a másfajta, szabadabb, dísztelenebb képvilággal, iróniába, humorba mártott líraképzésével maradt Elérhetetlen föld körén belül. Az avantgárd lelemények később elmélyültek a versekben, más talapzatokhoz vezették el őt, főleg az irónia és az öniróniája edződött keménnyé – e látásmód a Csipetnyi ég című kötetét is fűszerezi, szerephez jut benne.

De térjünk vissza az idő szerepéhez: szögezzük le, hogy nem nosztalgikus időről van szó, noha a nosztalgia egyszer megérinti Pénteket Az elérhető messzeség című versben. De itt sem elsődlegesen az idő nosztalgiája dolgozik benne, hanem a helyé, egy érzeté, amely a szabadság képzetét keltette: a hatvanas évek Lengyelországáé. Azé az országé, amelyik akkor valahogy kimetsződött a Közép-Kelet-Európát uraló fojtottságból és szürkeségből.

Nézzük a vers első és utolsó szakaszát:

„a hatvanas évek Lengyelországa
az elérhető messzeség
a vasúti jegy sem drága
s ott még tartanak szentmisét

 (…)

Szerelmem Varsó ma is éget
álmomban néha megjelen
átívelve a messzeséget
– ó ti naiv hatvanas évek –
társalkodik velem”

Az első szakaszt olvasva eszembe jutottak Tandori Dezső „nyaralós versei” a hetvenes évekből, amelyek az akkori liberális levegőjű Jugoszláviáról íródtak: például a híres sárga könyvben található Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton. Vagy későbbről, de ugyanabból az élménykörből a Maigret a Kalemegdánon. Tandori személyét másként is előhívja számomra Péntek Imre költői alkata.  Közös pont bennük, amit a kritikusok Péntek Imrének szemére vetettek, Tandorinak azonban nem: a clownság, egy tudatosan elképzelt versbeli magatartás, szemléleti pozíció. A bohóc, mint a művész önarcképe meghatározza az egész 20. század kultúráját, okairól könyvtárak szólnak, a minta pedig legtöbbször shakespeare-i.  Ez a költői jelenés ebben az új kötetben Pénteknél valamiféle archaizáló, a népmesék igazságának romantikáját fölvillantó, hol kicsinyítő, hol kerekítő egyszerűségben mutatkozik meg.

3.

A kötetben megjelenik tehát valamiféle meseszerűség érzete is, mint a játékosságnak a formája, sőt egyedi tartalma; tréfa, kópéság.  Így olvasom például a Háttérben egy sárga villamos című pompás versét.

„A nagynéni mostan szárnyra kel,
mert a fagylaltja éppen citromos –
lehet, hogy éppen ez a jel,
s a háttérben egy sárga villamos.”

 – kezdi a költő. Ez a meseszerűség hatásában elemel a valóságtól; a mesének azonban nem alapvető és szükségszerű jellegzetessége az, hogy a valóságon kívül helyezze magát, vagy ha igen, csak annyira, hogy a tartalomhoz valami fantasztikumot társítson. Péntek Imre több versénél (ennél is), az a benyomásom támadt, hogy a költő egy olyan a pillanatot avatott művészivé, amit a léghajó földtől való elemelkedésének pillanatával tudnék szemléltetni. Ez a költői képesség mind erősebb Péntek pályáján, és megfigyelhető változás, hogy a tréfás költemények megsokasodtak nála az utóbbi időben.

Ezért sem tűnhet már meglepetésnek az, hogy a vers így végződik:

Ó, a kép cseppet megfagyott,
de ez már nem oszt, nem szoroz –
szól az elveszett fagott –
s a háttérben egy sárga villamos.”

 Ezt én az önreflexió egyik formájának is gondolom. Hasonlóképpen, csak más regiszteren, mint ahogy a hetvenes-nyolcvanas évtized munkáiban látszott az avantgárd és „költőietlen” stíluselemek halmozása. Emlékszem, első éves egyetemista koromban Fürjes Péter barátom szerkesztésében megjelent bölcsészkari antológiára 1975-ből (Jelenlét 4-5), ahol már „túlkorosként” szerepelt Péntek Imre Állapot című hosszú versével — Pinczési Judittal, Györe Balázzsal, Fábri Péterrel, Zalán Tiborral, Szikora Jánossal, Szkárosi Endrével, Nemes Istvánnal. A névsor – évtizedek múltán is — magáért beszél.

Péntek Imre mostani kötetéről való mondanivalóm kezdetén azt írtam, hogy sokféleképpen szólítja meg a költő az olvasóját. Ez a változatosság áll a gyűjteményen belül a lírai vers különféle formáira, a daltól (például: Sanda szándék) a hosszú versig, például költői bravúrral a haikuk sorozatát ilyenné alakító H. G. haikui a száműzetésben című  költeményig; találkozunk a ritmikus prózai szöveggel (például: Horgásztó) és a Kovács Istvánt, Mezey Katalint és Kő Pált  laudáló prózaverssel. Olvasható megható lírai rekviem Nagy Gáspárról. Van párbeszédvers; alaksejtelme a népi játékok lehetett. A Mitikus beszéd fiú és lány (pajzán) párosára épül, hasonlóan Weöres Sándor néhány feledhetetlen alkotásához. A Tojáshegy ironikus-groteszk színpadához a népművészet hagyományát kapcsolnám. Színes paletta ez, költői felszabadult jókedvéről, a benne lakozó homo ludens éberségéről árulkodik.

Ha az ihletben hibát keresnék, nem találnék, de nem is keresek; viszont a két Amerika-verset (Amerika – no, Amerika – yes) — noha ellenpontot képeznek egymással –, kicsit ideologikusnak vélem (megengedem: talán annak is szánta a szerzője), mintha több lenne bennük az előzetes megfontolás, és mintha kevésbé kerekedne ki a művészi gondolat igazsága. Inkább az indulatot hallom ki belőlük. Hogy ez csupán egyszeri döccenés lehet, arra ott van a Csernobil, amelynek az alcíme, vagy ajánlása magáért beszél: Lírai iromány önmagunkért. Ez a munka voltaképp panaszvers, nyomon követ egy világméretű botrányt, amelyben a természeti és politika hatalmak kockajátékot játszottak az emberi élettel, velünk. A költő szolid, visszafojtott hangon mondja el mindezt, a fenyegetettséget fájdalmas rezignációba oldja:

„ A nyolcadik angyal visszaragasztotta a félelmetes pecsétet a láthatatlan iratokra. Az Úr rosszalló pillantásai közepette. A besugárzott üröm pedig növekszik tovább. Az idők végezetéig. A Geiger-Müller-számláló diszkrét ketyegése közepette.

4.

Stílszerűen mivel is fejezhetném be a mondandómat, minthogy idemásolom az a két sort, ami – fölfogásom szerint– rávilágít a bemutatott költői attitűd és versgyűjtemény egészére:

„Időd megint a falakra alvad,
a lényeg: megint eltelt egy röppenő  halk nap:”

 Péntek Imre: Csipetnyi ég. Versek. Budapest, Magyar Napló Kiadó, 2020.

CÍMKÉK: