Parti Nagy Lajos: Létbüfé
Alighanem ez is lehetett a cél: mint világűrbe a pilótakekszet, belemeríteni az olvasót ebbe a különleges létezésbe, egy szeletet adni neki abból, ami Dumpf Endre számára mindennapi valóság.
Fotó: Magvető Könyvkiadó
A Parti Nagy Lajos révén már jól ismert, amatőr költő, Dumpf Endre őszológiai gyakorlatainak gyűjteményes kiadását vehetjük kézbe ebben a szokatlan terjedelmű kötetben. A terjedelem kapcsán persze jogosan merülhet föl a kérdés, hogy miért is várjuk el egy verseskötettől, hogy legföljebb százhúsz oldal után előzékenyen befejeződjön. A Létbüfé nem tesz ilyesféle engedményeket: a megszoksz-vagy-megszöksz attitűdöt követve kikényszeríti az olvasóból, hogy fölvegye a ritmust, és élvezni kezdje a meanderező beszédmódot – vagy pedig még idejében ráébredjen, hogy ez nem az ő világa, és letegye a könyvet.
Szétírás és töredékesztétika, dilettantizmus és szerepjátszó költészet, nyelvrombolás és nyelvújjáépítés: Parti Nagy írásművészetével kapcsolatban ezek a fogalmak már közhelyszámba mennek. A közhely egyik sajátos vonása azonban, hogy idővel nem csupán önmagát üresíti ki: üressége kisugárzik az általa reprezentált fogalmakra, jelenségekre is. Dumpf Endre allúziókból, képzavarokból, szótörmelékekből táplálkozó költői nyelve korántsem számít újdonságnak, és a friss kötet kapcsán bennem is fölmerült, mit képes még nyújtani a szerző a munkásságát már ismerő olvasónak.
Röviden: egy komplett világmodellt (egy bőbeszédű, ám korántsem mindentudó kalauzzal együtt). Nem csupán az ideggyógyintézet elkerített csöndje ez, noha a kis magyar kórházhangulat elmaradhatatlan része a versek univerzumának. A leharcolt nővérek, a heti rutinvizsgálatok, a pizsamaszag, az uzsonnára kapott Túró Rudi, ha nem is feltétlenül otthonos, mégis egy ismerős élet szereplői. Az egyhangúságba belefásult beteget csak a képzelete mentheti, ha mentheti. Vannak ugyanis olyan pillanatok, amikor még a költészet se nyújt menedéket a kételyektől: „a hattyú mely tán bennem barcogott / ki sem köhint a kormos szárny alól / s mi rózsafényben hév tüzet fogott / a szent poézis fészke már csak ól” (96). Mégis: a költészetet nem lehet elengedni, hiszen enélkül mi maradna? Maga a vers, amely a poézis haláláról költői nyelven szól; egyszerre reménytelen és reményt keltő.
A költői beszédmódot olvasóként sem tudjuk megkerülni, hiszen Dumpf Endre gondosan fölépített, mégis spontán világát csak a verseken keresztül ismerhetjük meg. Zárt rendszer ez, amelyben a faágak titokzatos hálózata kódolt üzenetet rejt, baljóslatú értelmet nyer egy ananász, és megdicsőül a távolságtartó büfés néni. Két síkon mozgó nyelvi lét, nem csupán a szavak, de a fogalmak szintjén is: az étherem, a légkombiné vagy a kakaóba mártott háztartási keksz nyomán föltámadó Hroustnak romvára egyfelől az elemeire bontott és újra összerakott nyelv képviselői, másfelől poétikus áttűnések, a hétköznapokon átderengő transzcendens világ, egy párhuzamos univerzum kapui, amely csak a költészeten át hozzáférhető.
Dumpf Endre magányos, elszigetelt dalnokként járja ezt a (két) világot, szemlélődik, töpreng, de már nem cselekszik – megelégszik az öregemberes morgolódással, amelyet áthat a melankólia. Aligha túlzás azt állítani, hogy a Létbüfé az Őszikék nyomdokain jár. A kínzó testbe zártság, amely a kor előrehaladtával egyre prominensebbé válik, a betegségek, az egyedüllét, a közeledő halál érzése meglehetősen sötét színezetet kölcsönöznek a kötet szövegeinek: „csak nézlek rezzenetlen / nincsen már mit zokon / s könnyem sincs egy nyelet sem” (224). A nyomasztó hangulatot a mindent átszövő (bár többnyire keserű) humor, a beszélő gyakran gyermeki naivitása és a rendszerint szerelmes versekben megjelenő őszinte érzelmei enyhítik (teleírtam neki te-vel, ülünk egymás angyalok). Az imádat tárgya, a közönyös büfésnő itt-ott elkapott pillanatokból áll össze: hol egy odavetett szó, hol egy leopárdmintás leggings rajzolja meg a figurát. A többi alak (köztük Hold Ödönné és a főorvos) hasonlóan vázlatos marad, ennek ellenére jól fölismerhető típusok.
Milyen világ Dumpf Endre magánléte? Egyfelől rendkívül intim, zavarba ejtően személyes és kitárulkozó (hányszor olvastunk már verset beöntésről?), másfelől erősen épít a közös tudásra, az iskolában kapott műveltségre, amely összeköti az olvasóközönségével. Az intimitás nem annyira a közlésvágyból, mint inkább a nemtörődömségből fakad: a beszélőt nem érdekli, hogy hallgatója megdöbben-e, amikor orvosi vizsgálatait vagy szexuális ábrándjait részletezi. (Ezt a hatást erősíti a korábbi művekből átöröklött címtelenség is, amely a központozás hiányával és a mondatszerkezet elhagyásával együtt olyan hatást kelt, mintha nem is műalkotásokat olvasnánk, hanem elkapott beszédfoszlányokat hallanánk.) Dumpf mesél, de nem különösebben figyel rá, hogy mondanivalója izgalmas lehet-e valakinek, aki nem ismerős ebben a környezetben. Mesél, mert ez az egyetlen nyelv, amelyen meg tud szólalni, bizonyítva ezzel, hogy a költészet akkor is létezik, ha nem hallgatja senki.
Ez a nyelv – aligha meglepő módon – igen gazdag és változatos, legalábbis ami a forrásokat illeti. A Halotti Beszédtől Berzsenyi Dánielen át Marcel Proustig, a Bibliától Balassi Bálinton és a kuruc nótákon át – természetesen – József Attiláig számolatlanul tolonganak elénk a magyar és a világirodalom közismert szerzői és szövegei, többnyire frappáns (olykor kevésbé frappáns), gyakran egész versre kiterjedő parafrázis formájában: „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis” (136). Formai változatosságban sincs hiány: haiku (cukorkaboltom, szarvasbőrnadrág) éppúgy akad itt, mint álcázott szonett (egy képernyőnyi bús szünetjel), bár a szövegek legtöbbje kötetlen, és rím is csak elvétve akad bennük. A ritmust a rím és a prozódia helyett a jelentések, fogalmak, ki-, be- és átforgatott értelmezések váltakozása adja, a hangok, szótagok, szavak szintjétől egészen a teljes szövegek újraírásáig (az ember végül sok na ja).
Az újraírás és a másokon át beszélés következtében a Létbüfé nyelvezete egyedi, mással össze nem téveszthető – és kétségtelenül nem fogja mindenki tetszését elnyerni. A kötetben nem találhatók ciklusok, a szerkezeti összetettség pedig minimális (a nyitó- és a záróversen kívül akad még néhány tájékozódási pont, például a haikusorozat formájában), így könnyű elveszni ebben a világban. Alighanem ez is lehetett a cél: mint világűrbe a pilótakekszet, belemeríteni az olvasót ebbe a különleges létezésbe, egy szeletet adni neki abból, ami Dumpf Endre számára mindennapi valóság. Ha képesek vagyunk ebbe a szerepbe belehelyezkedni, egy hosszú, magányos utazásban lehet részünk, amelynek végén azonban úgy érezhetjük: megérte egy kicsit kiszállni a mindennapokból, és átszállni a másik fajta mindennapokba. Ha azonban az első negyven oldal nem nyeri el a tetszésünket, igen valószínű, hogy már a maradék kétszáz sem fogja.
Parti Nagy Lajos: Létbüfé. Magvető Könyvkiadó, 2017, 248 oldal, 3499 Ft
