Egy elfelejtett filozófus: Palágyi Menyhért

|

Észlelés és fantázia: Válogatás Palágyi Menyhért írásaiból

Palágyi ambivalens volt az einsteini relativitáselmélettel, a tér-idő fogalommal, ám ebből az ambivalenciából filozófiailag félig-meddig győztesen jött ki.

Vaskos kötetbe gyűjtötte össze Palágyi Menyhért (egyébként négy kötetet kitevő) írásainak javát Bogdanov Edit és Székely László. Nem lehetett egyszerű dolguk: Palágyi számos területen – fenomenológia, téridő elmélet, esztétika, festészet, irodalomtudomány – dolgozott, s hagyott maga után magyar, ill. német publikációkat. Nem vagyok igazán járatos munkáiban, de azt látom, hogy Bergson és Husserl magyar megfelelője volt, előbb látta meg azt a filozófiai problémaköteget, amit Bergson/Husserl lekottázott. Sőt, a kötetben Székely László és Bogdanov Edit tanulmányai kimutatják, hogy Palágyi a filozófiai antropológia terén Arnold Gehlent is befolyásolja – (Gehlen maga is utal Palágyi fantáziaelméletének úttörő, a német szakirodalomban egyedülálló voltára.) Ugyanígy Helmuth Plessnert is előzi: nagyon benne volt a húszas évek antropológiai kutatásaiban.

A gyűjtemény és a szerkesztők eligazító dolgozatai „feltámasztanak” egy feledett nagyságot. Meggyőződésem, hogy Palágyit valamiért sarokba állította a hazai közvélemény. (Miért kellett neki Darmstadtban tudóskodnia?) Miközben nemzetközi karriert futott be, és máig állócsillag a szaktudományokon átívelő filozófia, természettudomány, esztétika terén. Einsteinnel vitázik, a negyedik dimenziót kutatja, saját tér-idő elmélete van, ez utóbbi témákhoz nemigen konyítok. Ezért a kötet hozzám közelebb álló területeit kapom ki: Palágyi fantáziaelméletét, ami szerintem forradalmasította a filozófiai antropológiát.

Hadd kezdjem azzal a gondolattal, amit Bogdanov ásott elő, hogy ti. a fantázia nemcsak a vizuális (belső látás) ténye, hanem alapja a tapintás, kissé bővebben az a körülmény, hogy az egész test gondolkozik. Nemrég Michael Gershon Second Brain című munkája nyomán Noam Chomsky fejtette ki (Miféle teremtmények vagyunk című, 2017-es könyvében), hogy a gondolkodás-nyelv-képzelet nemcsak a fejben működik, hanem a test mélyebb rétegeiben – az un. „bélagyban” – is terjeszkedik. Vagyis, hogy létezik valaminő híd, mondjuk: „koponya és bél-agy” tengely, ami többek között a fantázia több irányba kinyúló funkcióját is működteti (meghatározza).

Vagyis: Palágyi saját fantáziaelméletével majd száz évvel előzte meg a tisztán pszichológiai, vagy inkább a kognitív képzeletkutatást: antropológiát csinált. Bogdanov Edit alapos és jól dokumentált kísérő tanulmánya itt kínál eligazítást, s emeli be az európai gondokodás kontextusába az elfelejtett gondolkodót. Többféle fantáziát különböztet meg, ide sorolja a belső beszédet – mikor magammal vitázok –, illetve a valóságtól való elszakadás gesztusát, amikor a belső képalkotás a képtelen területeire ugrik, majd onnan kerül vissza a való világ, illetve a cselekvés körébe. A gondolatmenet helyenként avítt, másutt csillogóan modern. Bogdanov Edit ki is emeli belőle a legfontosabbat: „egy isteni adománya van az embernek: és ez a jelképalkotás”.

Hoppá: itt vagyunk jelenünkben, a jelelméletet a szemantikától a digitális társadalom építőkövéig használjuk. Mert jelek átvezető funkciója mozgatja az újdonság felfedezését: a jelek mögöttes birodalma ugyanis az ismeretlenből ismertbe fordító emberi mechanizmus. És ne feledjem: a fantázia, aminek teljes kifejtése Palágyinak Székely Bertalanról írott monográfiájában bontakozik ki, a tudományos felfedezéstől a művészi alkotófolyamaton át a köznapi tevékenység vezérléséig mindenhol meghatározó, alig megragadható mechanizmus. A jelteremtő, bővebb fogalomhasználattal: a szimbólumalkotó képesség szinte minden gyakorlati és felsőbbrendű tevékenységünk alapja.

Ugyanakkor a jel- és szimbólumalkotás a kognitív tevékenység egyik legbonyolultabb, bár kivetített, objektiválható eleme. Azaz a képzeletből tárgyként a külvilág részévé tehető, s mint ilyen hat vissza az egyénre, közösségre. (A totem-oszloptól a közösségi zenélésen át az absztrakt festészetig sorolhatnám a szimbólumok eme objektivációs csodáját.

A jelelmélet és szimbolikus fantáziával való foglalkozása Palágyit a képalkotó elmélet közepébe repítette. Máig ezzel bíbelődünk. Ugyanis a magasabb rendű szimbólumok (vagy digitális jelek) azért talányosak, mert nincs egyértelmű megfejtésük: többértelműek, és épp többértelműségük biztosítja a gondolati-tudományos továbbépítésüket. Megint csak jelenünkben járunk Palágyit olvasva: Paul Ricoeur mutatta ki, hogy a szimbólumok azért termékenyek, mert racionálisan voltaképp megfejthetetlenek, mégis jelentéshordozók: ez az ambivalencia sodorta az ember tudatfejlődését előre a felfedezések felé, de ez a tulajdonsága lett a képzőművészeti, illetve zenei jelkihelyezés és érzelmi hatás alapja. Nincs esztétikai elmélet a fantázia, a jel, a szimbólum-leképezés nélkül. Antropológiai felől tekintve a szimbólumalkotás pedig az emberi fejlődés támasza: a szimbólumok teremtése az ember megjelenésének pillanatától kísér bennünket.

”A fantázia Palágyi filozófiai észleléselméletében egy, az életszférákat egybefogó, illetve ezek között közvetítő fogalom, amelyet, tudattanával egyetemben, egy olyan új monista vitalista tudomány alapjául szánt, melyben azonos súllyal és együttesen van jelen élet és tudat, érzéki és szellemi természet, természettudomány, filozófia és művészet.” – írja Bogdanov Edit a fantázia-fejezetet összefoglaló soraiban.

Palágyi univerzális filozófus volt, eddig csak antropológiai, ill. esztétikai fogalmait említettem, Székely László bevezetője, valamint Palágyi természettudományos írásai azonban egy máig vitatott fizikai-matematikai együttállásra is kitérnek: a tér-idő problémára. Székely eloszlatja azt a hazai mítoszt, miszerint Palágyi Einstein előfutára, netán eredményes kritikusa lenne – de ennél tovább most nem mennék. Inkább Székelyt idézem: „a kanti felfogással szemben a tér és az idő nem szemléletünk két önálló formája, hanem a téridő, mint egyetlen szemléleti forma két egymást kölcsönösen föltételező, egymás pólusát képező mozzanata. Ennek a koncepciónak keretében vezeti be azután Palágyi az áramló tér fogalmát. Majd ennek nyomán a tér és az idő szimmetriáját, valamint fejti ki dimenzióelméletét, melyben a tudat, illetve a logikai ítélőképesség lehetősége összekapcsolja a tér három és az az idő egydimenziós –ennek megfelelően az egyetlen szemléleti formát alkotó téridő négydimenziós – voltával. Elmélete a tiszta személeti téridő kikerülhetetlen struktúráit vizsgálja.

Itt megállok, tudásom határain nincs szándékom továbblépni. Maradjunk annyiban, hogy Palágyi ambivalens volt az einsteini relativitáselmélettel, a tér-idő fogalommal, ám ebből az ambivalenciából filozófiailag félig-meddig győztesen jött ki. Pont.

A kötet teljes bibliográfiával, dokumentált hivatkozásrenddel felszerelve végre ma is használható forrássá tette eme elfelejtett (titokban továbbélő) gondolkodó sokrétű kutatásait. Kalaplengetés a válogatás közreadóinak: dicséretes gesztus a kutatómunka, az interpretáció és a vitás problémák felfedését illetően.

Észlelés és fantázia: Válogatás Palágyi Menyhért írásaiból. Szerkesztette: Bogdanov Edit és Székely László. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet, Gondolat Kiadó, 2018. 419 oldal, 4000 Ft

CÍMKÉK: