Pál Sándor Attila: Balladáskönyv
A Pontozó (2013) és a Düvő (2017) című kötetek után Pál Sándor Attila ismét a népi kultúrát tette meg új műve origójának. Izgalmas, a kortárs irodalmi trendektől távol álló, üdítő vállalkozás ez.
Nagy öröm, hogy a Balladáskönyv ambíciója nem csupán a ballada műfajának mesterséges lélegeztetésében merül ki, hanem benne van az értelmezés, kifordítás és a folytonosság megteremtésének szándéka is, ami néhol kifejezetten remekül sikerül a szerzőnek.
Pál Sándor Attila ügyesen mozgatja a szépirodalmi és népköltészeti referenciákat, miközben teremtő gesztusokkal is él verseiben. Egyrészről megteremti a folytonosságot munkássága és az ismert, illetve ismeretlen elődök, a népi kultúra talentumaié között. A főhajtás gesztusa azonban nem válik kötelezően pátoszossá és automatikussá, inkább a saját, új művek létrejöttének előfeltételeként tűnik fel: Pál művei balladák, de a balladák redukciói, kritikái, karikatúrái is egyben; ez szinte lehetetlen vállalkozás lenne a hagyomány játékba hozatala nélkül. A kötet az egyik leghíresebb magyar-román népballada, a Kőmíves Kelemen parafrázisával kezdődik, mely jól példázza a megidézés és az alkotás kettősét: „Tizenkét kőműves összetanakodott, / egyik azt mondta, kurva sok a meló, de hiába, ezt kell / csinálni.” (A falba épített asszony balladája) Eljárása másrészről azért is teremtés, mert a történetileg is sokféle balladafogalmat a szerző tovább tágítja azáltal, hogy ízlelgeti – sőt, megcsócsálja – az elődök fogalmait, és helyenként innen továbblépve meg is találja a saját válaszát arra, ami számára a huszonegyedik században balladának tekinthető.
A kötetben a ballada leginkább elbeszéléstechnikaként fogható fel, csakúgy, mint Petri esetében a szonett. Elődeitől elsajátított – és helyenként tovább gondolt –, összetéveszthetetlen nyelv, tér- és időhasználat, stilisztika tartozik hozzá, amely használatával lényegében bármilyen vershelyzetből ballada lehet. Keret, amibe bármit beletölt a szerző, abból ballada válik. Tehát: automatizálható is. Bármennyi ballada legyártható ezzel a módszerrel, és Pál Sándor Attila tudja ezt, így rá is játszik helyenként, balladává lényegítve olyan vershelyzeteket, amelyek nem feltétlenül kiáltottak volna ilyen feldolgozásért. Emellett feldolgoz kifejezetten hagyományos értelemben véve „balladának teremtett” jelenkori életszituációkat is, melyek még akkor is megállnák a helyüket, ha a magyar népballada még mindig az eredeti, orális-funkcionális közegében létezne.
A szerző a lehető legszabadabban értelmezi a kötetcímben is megjelölt műfaji fogalmat, néhol el is bizonytalanodhatunk benne, hogy az adott vers miért is lehet ballada – a címadás sugalmazásán, műfaji irányjelzésén felül. (Asztronómiai balladatöredékek, Háromsoros ballada, Köztes-európai fiatalember balladája) A kötet struktúrája azonban rendre bizonyítja a műfaji besorolás létjogosultságát, a versek egymásutánisága mintha egy komplett tanulmányt rajzolna elénk a ballada természetéről, mely kontextusban minden egyes darab többletértelmet nyer a kötetegész fényében. „Fegyveres pásztorok/ rohanták le a templomot/ a gyászmise alatt” – a Háromsoros ballada például csupán a kötetet kontextusában válhat igazán balladává. Értelmezéséhez sorvezetőt adhat az az olvasásmód, amelyeket a nép- és műballadával szorosabb rokonságot mutató verseknél már elsajátított az olvasó. A kimondatlan ok-okozati viszony, az elhallgatás feszültsége, a történetmondás töredékessége, a kötetbeli pásztoros tematikájú balladák ismerete (Első pásztorballada, Második pásztorballada) minősíti balladává a háromsoros verset.
A szerző érti a ballada esszenciáját, a kihagyásos sűrítést, mely alkalmat ad közösségi, sőt nemzeti traumák feldolgozására és adaptálja ezt a funkciót aktuális jelenünkre is (Alternatív szocialista ballada, Balladatöredékek a kórházból). A Balladáskönyv szinte riporteri szenvtelenséggel tudósít a szocializmus korából, a gyermekkorból, kórházból, sőt az űrből is. „Szabad szombat, reggel 7 óra. / A telepen dübörögnek a motorok. / A levegő 4 fokos.” – kezdi Az olajmunkások tömegszerencsétlenségének balladáját a szerző. A József balladája pedig – mintha csak az esti híradóban hallanánk – így indul: „Taval, december 14-én Szankon, / a Petőfi utca 45. Szám alatti / házban, nem sokkal éjfél előtt / huszonhárom késszúrással megöltek / egy asszont.” Mint anno a falusi balladamondók, a kötet darabjaiban megszólaló hang kizárólag a befogadótól várja az érzelemkifejezést. A versek elhallgatják magát a történést, ahogyan a balladákban illik, de egyúttal nyilvánossá és legitimmé teszik a tematizálás által. Pál ősi módot választ modern sebek kiírására, és ezzel meg is válaszolja a felmerülő kérdést: lehet-e a balladának jelene, vagy csak múltja van?
Pál Sándor Attila Fotó: Szilágyi Lenke
A balladára nehéz nem a régmúlt irodalmi műfajaként tekinteni, azonban a kötet ráébreszthet minket arra is a benne tapasztalt töredékesség, aszimmetria, sűrítés által, hogy igazából nagyon is közel áll a balladisztikusság a posztmodern lírához. A ballada az elhallgatás és a mégis-beszéd feszített váltakozása, ha tetszik, traumaszöveg, mely működésmód oka nem, eredménye azonban nagyon is lehet újszerű irodalmi élmény: kihagyásos szerkezete a fokozott befogadói aktivitást feltételezi, a szóbeliséghez fűződő viszonya stilárisan és tematikusan is meghatározza, illetve a vendégszövegeket organikusan, virtuóz módon képes integrálni a versnyelvbe.
A kortársi tapasztalatokhoz mindezeken túl hozzájárul az a bátorság is, ahogyan Pál kedvére használja a népballada klasszikusait (Kádár Kata helyett Kádár Jánost, a kötet elején pedig Kőmíves Kelement és a nyugatra vágyó kőművesbrigádját parafrazálja), megidézi Sebő Ferencet (Hagyományos ballada) és Cseh Tamást (Hazai ballada), idéz például Pilinszkytől, Esterházy Pétertől és József Attilától, emellett a táncházmozgalom népszerűbb dallamait, ritmusait is szinte észrevétlenül engedi be a versekbe (Nékem abban nem parancsol senki, Zavaros a Tisza, Zúg az erdő, Lám megmondtam bús gerlice, Fáj a szívem, szívem tája stb.), illetve a népi emlékezet alakjait is karikaturisztikusan ábrázolja helyenként (Csaba királyfi, Kádár János, Ceaușescu). Más esetekben a balladai hagyomány közvetlen megidézésére sincs szükség, csupán a tökéletesen elsajátított, általános balladai beszédmódra ahhoz, hogy a végeredmény háromsoros vagy éppen rengeteg versszakos ballada legyen (Háromsoros ballada, Balladatöredékek otthonról). A népballada működésmódjától egyáltalán nem idegen ez az intertextuális bátorság, hiszen a népballada ágensei mindig az élettel változó tényezők, melyek folyamatos aktualizációra várnak: a ballada a népi kultúrában is betöltésre váró forma, amit rendre az élet tölt meg tartalommal. A Balladatöredékek otthonról egy versszaka így modellezi ezt a működésmódot: „egy híres drogos színész, / aki szeretett vadászni, sokat járt ide, / vagy a Kádár, / vagy a Ceaușescu, / mindegy”. A kötetben megjelenő virtuóz, reflektív variabilitás tehát az egyik legfontosabb (ön)magyarázata annak, hogy miért maradhat a ballada a jelenkorban is érvényes műfaj vagy éppen elbeszéléstechnika.
A kötet nemcsak műfajválasztásával, hanem a verstémáival is múltat, illetve ehhez viszonyítva a jelent és a jövőt tematizálja. Van, ahol elvont értelemben beszél a hagyományról (Hagyományos ballada), míg máshol konkrét történelmi kort nevez meg (Kádár János balladája). A Hagyományos ballada egyfajta, a kötet egészére is alkalmazható mottóként fogalmazza meg a szerző hagyományhoz való viszonyát, mely Sebő Ferenc a hagyományról való gondolatát fogalmazza át és egészíti ki az emlékezet fogalmával: „A Hagyomány és Emlékezet / egy dologban megegyezett: / Ne ápolj minket, te gyerek, / Hiszen egyikünk sem beteg, / Élünk mi a magunk módján, / Ahogy lehet.” Az időszembesítés verseken átívelő módja a technika, tudomány tematizálása. A Fotó-balladák versben a fotó médiumait veti össze, A Gyerekkorunk balladájában a neurobiológia tudástárával a gyermekkort mint az emberi tudás csúcsát mutatja be, A Ballada a magányról a Holdra szállás technikai bravúrját szemléli, Az olajmunkások tömegszerencsétlenségének balladájában pedig a szocialista brigád munkaeszközkészletét elemzi a szerző.
A kötet nem tagolható ugyan konkrét ciklusokra, a balladák egymásutániságának azonban jelentősége lehet. Mint a nagy néprajzi balladás gyűjteményekben, itt is változatokat találunk néhány visszatérő témára: több versben, változó terjedelemben és stílusban fogalmazódik meg például a szocializmus kora, a pásztorok szerencsétlenségének története, Magyarország és Erdély, a Holdra szállás és az asztronómia, a temető és a halál, illetve a természet tematikája. Szinte már csak a típusmutató hiányzik a kötet végéről. Ha lineárisan olvassuk a könyvet, akkor kirajzolódhat előttünk a tematikus variánsokból egy-egy teljesebb balladaverzió is. Ezek azonban az esetekben nem egyszerűsítik, hanem éppen többértelművé teszik a történetszálakat.
A szerző néhány művében az utóbbi évek kortárs magyar költészetében egyre divatosabbnak bizonyuló kozmológiai távlatokig merészkedik, illetve beemel néhány, a test biológiai funkcióira fókuszáló képet is (Ballada a magányról, A sirály balladája, Asztronómiai balladatöredékek, Ballada a barkáról). A Balladáskönyv kontextusában rafinált módon kacsintanak össze a világűrt és az emberi testet összekapcsoló, a makro- és mikrovilág között cikázó versek (értelmezhetjük ezt a gesztust például a jelenkori irodalom finom kritikájaként, vagy egyes elemeinek a ballada műfajával való rokonításaként is). Néhány szöveghelyen azonban önmagukban értelmezve túljáratott, túlságosan ismerős fogásokkal találkozunk „A tejszín forgása a kávéban/ újszülött csillagköd” – írja Asztronómiai balladatöredékek című versben, „Hallok minden nyelést, a tüdő légzését. / Meztelen vagyok, csak ruha van rajtam.” – zárja a négysoros Antropológiai balladát a szerző. Ezen sorok akár Deres Kornélia vagy Izsó Zita köteteiben is szerepelhetnének, témájukkal és stílusukkal kiugranak a kötetből. A kihagyástól, sűrítéstől mentes, költői képekkel teletűzdelt beszédmód a kötet ezen pontjain végletekig kiterjeszti Pál Sándor Attila balladafelfogását. Talán éppen azért is bizonyult kifejezetten szerencsés választásnak a ballada műfaja, mert – ezen versektől eltekintve – az esetek többségében tömör, sűrű szövegszerűsége szavatol a túlbeszélés ellen.
Pál Sándor Attila: Balladáskönyv. Magvető Könyvkiadó, 2019, 96 oldal, 1999 Ft
