Fejezet a Befejezetlen kézirat folytatásából
Közel volt még a háború, és hogy mit akarhat az ország a forradalommal, mekkora távolságot készül átugrani a saját történelmében, ez izgatottá tett mindenkit, őket is.
A forradalom alatt a családnak el sem kellett hagynia a Rózsa utcát, hogy értesüljön a városban történő eseményekről. A Dózsa laktanyától, ahol fegyvert osztottak, házunkig ért a hangzavar, hallhatták a szabályos időközönként fölbúgó autókat, a katonai dzsipek jellegzetes motorhangját, és ha kiálltak a kerítéskapu elé, a Teleki utcai kereszteződést szabad szemmel láthatták; a város központja felé arra volt az egyedüli aszfaltozott út (a kaposvári „postaút”), az összes gépjármű azt használta. Közvetlenül érzékelték, nemcsak a rádió híradásaiból, hogy valami fontos történik velük, még ha passzív szemlélői is mindannak, ami karnyújtásnyira körülöttük zajlik.
Mégis, jelentőséggel bíró történet volt a számukra, ebben biztos vagyok.
Közel volt még a háború, és hogy mit akarhat az ország a forradalommal, mekkora távolságot készül átugrani a saját történelmében, ez izgatottá tett mindenkit, őket is. A megfejtést azonban nem tudhatták előre. Sohasem derült ki, hogy Anyám vagy Apám hol volt. Esetleg a néhány napig ostrom alá vett pártszékháznál tüntettek. Október 26-án emberáldozatot követelt a karhatalom sortüze; Skerlágh Józsefné 52 éves nagykanizsai asszony a mozi bejáratánál összeesett és pár percen belül meghalt. A tömeg a pártbizottságon székelő katonai csoportot okolta az asszony haláláért – írta az Új Zala 1956. október 28-án. A kérdés, bizony, kérdés maradt, sohase kalkulálhattam azzal, hogy a családom részvevője lehetett-e bárminek a városban, vagy távolságot tartva a rendkívüli eseményektől meghúzódtak a saját portájuk védelmében. A nagyszüleim bizonyosan nem hagyták el a házat, én még karon ülő csecsemő voltam, el kellett látni engemet. A szülés utáni hónapok Anyámat is korlátozták, az időbeosztása szétesett, talán munkába se járt. Ha passzivitásba húzódtak a szüleim, azon nincs mit szépíteni, de szégyellnivaló sincs, sohasem beszéltek róla se pró, se kontra. Azt sem tudhatom, hogy elragadta-e őket a forradalom láza vagy sem, csak a bátyámról maradt meg valami aprócska nyom, amit érdemes fölidézni.
Kis kaland, annyira homályos, hogy ezt egymás között sem hoztuk szóba egyszer sem, noha sokszor megtehettük volna.
Talán meg sem történt, engem azonban meglehetősen foglalkoztat a történelem, és az én történelmi dátumom 1956.
A bátyám állítólag a kezdeti napok valamelyikén a laktanyából fegyverrel a vállán tért haza A felkelők a fegyvert a vállukon hordták, láttam elégszer filmhíradókban, fényképeken. A korántsem kívánatos szerzeményt még aznap az éj leple alatt sietve elásta az Öregapám a kertben a vadkörtefa alá, mélyen, amennyire csak tudta; a nap fénye nem melegíti föl októberben már a talajt, nehéz dolga lehetett vele, és az avarszőnyegben is el kellett tüntetni a művelet nyomait. De elvégezte, amit el kellett. Amit elásott, ott is maradt, s talán véglegesen örök álmát alussza elfelejtve az idők végezetéig, mert a kisajátított kertünk helyén ma köztéri park van, és az öreg körtefa is áll egy gyalogút közvetlen közelében, nem valószínű, hogy bárki is bolygatná. A fegyvert tehát nem szolgáltatták vissza, amikor erre a hatóságok fölszólították az embereket. Így találták jónak, senkinek ne legyen tudomása róla, írmagja se maradjon az esetnek.
A Bátyám nyolcéves volt ötvenhatban. Megismétlem, a történetből talán semmi sem igaz, mendemonda csupán, valami hasonlóra esetleg sor kerülhetett volna, hiszen azokból az időkből kitellett, sőt bizonyosan akadtak családok, ahol ez megtörtént: a kisgyerek beállított egy valódi lőfegyverrel kétségbeesést hozva mindenkire.
A szokatlan körülmények rendetlenséget, káoszt szülnek, sőt mai fejjel azt mondanám, hogy a rendetlenség és a káosz bizonyos formája szükségszerű és megengedett.
Öregapám hideg fejjel gondolkodott, a vele született realitásérzéknek engedelmeskedett, a belső iránytűje biztosan működött, mindkét lábával a földön állt.
A realitás számbavétele szinte minden körülmények között hasznos eszköz, beválik.
Öregapám innen nézve egyszerű ember, két világháborún ment keresztül, fogsággal, szökésekkel, fullasztó kriptákban való bujkálással, borzongással teli rejtőzködésekkel.
Amihez kurázsi kellett, az élet vágya.
Ma úgy fogalmaznék, hogy nem hagyta eltiporni magát.
Tartozott az életnek, ha világra szülték, végül is a föld volt a kenyere, sok időt töltött falusi, paraszti munkával. Hol vesztesnek érezhette magát, hol nyertesnek, lebegett szakadékok és mélységek fölött, egyszer hozzászegődött, máskor elpártolt tőle a szerencse; sikerült elkerülnie, hogy se a háború, se a béke ne falja föl a lelkét. Halottakra, szétszaggatott hullákra száradt vértócsákat látott, testközelből ismert minden nyomorúságot és szenvedést, amit csak ember által kitalált és véghezvitt öldöklés okozhat. Magába szívta és elraktározta az erőszakos halál szagát, látta a minden poklok, a harcterek végeérhetetlen szennyét.
Vagy még annál is jóval többet, amit más elképzelni sem igen képes.
Én biztosan nem.
Tudta, hogy ha valakinek az ujja a fegyver ravaszán állapodik meg, az elsüti előbb vagy utóbb.
Amikor Öregapámhoz eljutott a hír, hogy a forradalmárok lámpavasra akarnak húzni párttagokat és ávósokat, végsőkig elkeseredett. Szentségelt. Mikor a Rózsa utcában suttogni kezdtek a pufajkásokról, hogy a Városháza épületének alagsori celláit vértócsák borítják, és a kíméletlen megtorlás elkezdődött, újból szentségelt.
Nem tetszett neki sem az egyik, sem a másik állapot.
Szirénák kezdtek visítani a fülében, nem, nem!
Igazságot nem lehet tenni, csak fölverni a port, hogy senki ne lásson jól, és veszítse el a józan eszét.
November közepétől halotti csönd ereszkedett a városra, pontosabban rászakadt, mint a hó, amikor napokig nem áll el. A kaposvári postaút forgalma alaposan meggyérült, civil kocsit alig látni, csak fuvarozókat és a reggeli és estéli távolsági busz járatát. A katonai járművek éjszaka, óvatosan, a legkisebb zajjal közlekednek a kijárási tilalom alatt. A jugó határszakasz még lyukacsos, a város másik része felé esik, miénk a keleti városrész szélső utcája, ezért idegent nemigen látni. Az ablakokat korán lesötétítették, csak a házak hátsó felében szól halkra állítva a rádió. Meg-megremegő kezek keresik a külföldről sugárzó adók hullámhosszát. Sípolás, sziszegés, a készülékek szeszélyesen működnek, a Rózsa utcaiak idegesen ide-oda csavargatják az állomáskereső gombjait, kevés eredménnyel. De nem adják föl, mérgelődnek, káromkodnak, újból és újból izgatottá válnak, ha rövid időközökre megjavul a vétel.
Az utcánkban Gódor bácsi, a szomszédunk járt az élen a káromkodásban.
Akik kora reggel munkába indulnak, elálmosodnak, nem bírják sokáig. Egyébként is fáradtak, rosszkedvűek, kialvatlanok.
Az éjszakai virrasztás az öregeké, és a kihűlt utcákon fagyoskodó karhatalmistáké.
A vér szaga maradandó, olvastam valahol.
Az emberek pedig ritkán tudják átlépni a saját árnyékukat.
