ŐSZÖK JÖTTE

|

1.

A Moldva rakpartjánál, közel a Slávia Kávéház üvegtábláihoz politúros vadgesztenyék kopogtak. Szívesen időzött itt, mert sejtette, hogy élete boldog időszakaként emlékezik majd vissza a Prágában töltött napokra, hiába is öltött néha gyászos képet a város. Az ősz illata töltötte be a levegőt, és írni kezdett, mielőtt minden múlttá változott volna.

A fénylő képeslapokon összefűződik a város, a széles homlokzatú házak közt résnyi ég, résnyi kékség, szinte már tapintható közelségben. Kora délelőtt finom rezgésű a levegő, a nyílt tér elviselhetőbb a mellékutcánál, a kövezet por-rózsáinál a korai fényben hínárosan csillámló üzletsorok. A napok egykedvűsége sem töri össze az utazó élményeit. A város egyik végétől a másikig: otthonias béke.

Remény és oltalom.

Másodszor voltam az I. P. Pavlov metrómegálló fölötti kicsinyke téren, a Jecna utca folytatásában, ötpercnyire a Nemzeti Múzeumtól, gyalog.

Mert onnan gyalog jártam mindenhová.

Finoman tartózkodó őszi nap fogad, tompább és gátlásosabb, mint a perifériákon. A széles homlokzatú házak közt szórt fény, békés magány Prágában, délután fél három tájt. Ráérősen téblábolok, megkerülök néhány háztömböt, van amelyiket kétszer, egy-egy sarokkal továbbmerészkedve, egy-egy ismeretlen villamosmegállót meghódítva. A házak hátsó tűzfalait méregetem, az erkélyek nyugalmas íveit, a kapualjak puha és ködös sötétjét. A járda poros kövein az eldobott csikkeket, papírhulladékot. A két-három utcával kijjebb kezdődő külvárost, amely akaratlanul is különbözik az eddig megszokott prágai hangulatoktól. Aztán visszafordulok a belváros felé, és a párkányokat nézem az ablakok előtt. A függönyöket. Többnyire mintásak; nagy, festett virágfejek, és szirmok szecessziós lenyomataival ékeskednek. Az ablakszárnyakat azonban már csukva tartják, legfeljebb szellőztetéskor nyitják ki rövid időre őket. Pedig még meleg fénye van a Napnak, érzem, ahogy a szememmel fölitatom a sugarait. Korán van, de nem teszek érte szemrehányást magamnak. Jól esik, hogy elveszem a távolságokban, jól esik, hogy nem feszélyez semmiféle megszokott körülmény. Rábámulok az emberekre, zajosan és tolakodóan, mint valami kisgyerek. Belemászik az arcomba minden mozdulat. Örülök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüstrajzolatú üveglap, széttöredezve, a betűk szélein fekete piszok, esőtől, és hólétól elkenődött fölirat. Méltósággal eldöcög előttem egy villamoskocsi, a síneken homok korcog, mintha a torkom kaparna cigaretta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-becsukódik, aztán nyöszörögve megáll. Az élek között ujjnyi rés, innen is jól látszik, ahol állok. Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben.

Ami a halk morajlásból délután fél három tájt kivehető, az Prága, mondom.

A koraesti óra azonban fölényes és tartózkodó; ha figyelünk, rájövünk arra, hogy Prága tetőit valószínűtlenül vékony vonalakkal rajzolja körül az alkonyat, a fény hozzásimult a Slavia Kávéház üvegtábláihoz, de az áradó szépség kifürkészhetetlen, mint az egyenletes zúgássá fölerősödő élet a Moldva fekete hullámaiban, ott, ahol nem is gondolnánk rá.

Amikor pedig az éjszaka kárpitjai repedezni kezdenek az égen, a Kampa palotái fölött hirtelen varázsos színek bomlanak ki. A hályogos ablakszemek mögött apró lámpák égnek, a folyó sötét partjáról megannyi magányos bolygó. Ha az utazó, hosszas, elnyújtott várakozás után, kilépne a Kisoldali árkádok alól a szurokkal összeeresztett kövezetre, érzékelné, ahogy a csillagok otthonosan a gótikus házsorok fölé hajolnak.

Messze valahol, az elvásott lépcsőkön politúros vadgesztenyék kopogtak.

Mert október van.

Az év októbere.

Ezerkilencszáznyolcvannégy október huszonharmadika.

2.

Emlékeiben nem változott meg semmi, gondolta nyugtalansággal az Eget fürkészve a házak ereszei mentén. Az Ég elpilledt Ég maradt, a napok kisimított selyme fölött szomorú eső szemerkélt akkor is. Hagyta becsapni magát; a lelke mélyén ezt azóta sem bocsátotta meg magának, ezt a kiszolgáltatottságot, pedig ebből a nullahelyzetből kimozdíthatta volna az, hogy tudta, az „örök béke“, a Kádár-éra történése, csakis az őszök jötte volt.

Születésétől fogva ez volt, és ez maradt számára a történelem vézna erecskéje, talán az idők végezetéig.

Csak titokban gondolhatott mást, amikor a kertben lopva-lesve megfigyelte, hogy az elhalt növényzetben hogyan szökik föl a korai fagy, merészkedik egyre közelebb a tél. A hideg tűfogaival mérgesen beszurkál a pufajkája alá.

Ázó októberek sírtak az Égen. A felhőket ők sem tarthatták féken.

Októberben azért minden alkalommal elmozdult valami a lelkében, és engedte, hogy fölélénkült érzékei magukkal sodorják. Sejtette, hogy ezzel a testét ólmozó ernyedtséget fájdalomra cseréli, de nem törődött vele.

Kémlelte, hogyan halványul el a hamuszín horizont: hol tompább, hol gyúlékonyabb színek övezték az Ég alját. Amikor a Nap lehanyatlott a szemhatáron túlra, a ritkás levegő is mintha tovább bomlott volna körülötte. Hosszú időn át ragaszkodással nézte, ahogy az életét befalja a csikorgó sötét.

Minden októbere fölzaklatta, és megváltoztatta az életét.

3.

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott, egy kert aprócska gödrében; a bejáratot a fölső utcáról nyitották hozzá, egy zöldre festett kaput, kis betonból kiöntött pihenővel mindkét felén.

Budapest hontalan vándorának; akkortájt aludni jártam ide, Budáról, a „közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat annyiszor a Körtéren várva – vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.

Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz; az októberi eget az elégikus érzés is megfestette. Meg, tagadhatnám-e, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben, mások egész tekintetétől követve; talán még fénykép is készült rólam, az ijedtséget kiheverve gondoltam ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal, kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal. Létezett a szocializmus, lustán hömpölygött magában, ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában. Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben, részben, ha nem is egészen, ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt, hol fény és árnyék gyűlt egybe: rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből Hrabal Bohumil árnya merült föl, ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból: „A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: – Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: – Na és aztán?”.

mohai.lajos

CÍMKÉK: