Részlet egy életműinterjúból
,,Múltidézés? Kulcs a jelenhez is! Költészet, amely elvezet a valósághoz, és valóság, amely költészetet szült. Aki Magyarországot meg akarja ismerni, vegye kezébe Orbán Ottó összegyűjtött költeményeit” – írja bevezetőjében Kabdebó Lóránt, aki 1987-1988-ban készített tízrészes életműinterjút kortársával, Orbán Ottóval.
- március 1.
Na hát, Isten ujja volt, ami tiltóan fölemelkedett előttem a múltkor, amikor elakadtam ezzel a történettel, amit kissé hebehurgyán elkezdtem. Van úgy az ember, hogy valami, ami nagyon közelről érinti, amiben nagyon benne él, az valahogy annyira természetes neki magának, hogy amikor beszélnie kéne róla, akkor egyszerűen megzavarodik, és nem találja a helyes arányt a magánérdekű meg – amennyiben egyáltalán van olyan – a közérdekű között. Azt hiszem, hogy ez történt velem a múltkor. És részben természetes szeméremből, részben egy természetes szamárságból, diplomáciai tapintattal akartam volna beszélni valamiről, ami sokkal fontosabb annál, hogy ezt a tapintatot igényelné vagy tűrné. A tapintatot már csak azért sem igényli, mert ezek a dolgok, amikről beszélni akarok, ezek nagyjából és rendszerint a maguk tényszerűségében kiolvashatók a versekből is. De hát még itt egy ennél is nagyobb dologról van szó. Igazából azután, miután elmentem innen, és valahogy nem értettem, mi futott félre a fejemben, akkor kezdtem gondolkozni azon, hogyan is van ez az egész történet. Én nem mondhatom, hogy túl korán, idestova huszonhat éves házasság után, valahogy úgy összerakódott, mondatokba foglalhatóan is valami, aminek persze nem most vagyok a tudatában vagy most tisztázódott előttem, de olyan természetesen volt része az életemnek, hogy ez nem igényelt kommentárt. /161/ Lényegében arról van szó, hogy ma úgy gondolom, hogy abban, hogy olyan költő lettem, amilyen – most nem a minőségre gondolok, hanem a természetére ennek az egész versfolyamnak –, abban tulajdonképpen két döntően fontos élményköröm volt. Most nem számítva az eddig eléggé bőségesen ecsetelt irodalmi tapasztalatokat, hatásokat, csatározásokat. De emberi élményem két olyan volt, ami alapvetően meghatározta a világban való létezésemet. Az egyik természetesen a háború – erről sok szó esett, és a háborún nemcsak az ostrom heteit értem, hanem ezt az egész nagy kört az apám halálával, a háborút követő intézettel, a csodagyerek státuszig bezárólag, vagy még azon is tovább. Szóval a világból való kivetettség élménye, ami egy vadembert formált belőlem. Egy túlélésre viszonylag jól kiképzett vadembert. /…/
Jegyzet
161 A kommentár az itt rögzített beszélgetés hatására mégis sikerült egy 1988-ra keltezett versben, mely aztán 1990-ben jelent meg: Orbán Ottó, A vad szelídítése, in A kozmikus gavallér, Budapest, Orpheusz Könyvek,1990, 79–80.
A VAD SZELÍDÍTÉSE
Az Irodalmi Múzeumban
K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?
Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.
A sok fontos közül a két legfontosabb az életemben –
a háború meg ő.
Nőügynek indult, ráadásul tisztességtelennek…
Volt egy jó monológom, elmondtam, bejött –
a háborús árvát domborító, férfias hősszerelmes
rendszerint megtalálta az utat
az együttérző nők orgazmusához.
Huszonöt év múlva Kaliforniában ordítoztam:
„Ez itt nem az úttörő mozgalom, hogy ahol tudsz, segíts!
Itt, ha hülye vagy, leböknek az utcán!”
Abbahagytam, láttam, hogy nem hiszi.
„Már megint anyuzik”, mondták rá a lányai is.
Fordított Faust, melyben a szűz csábítja el a hírhedett kalandort –
előbb csak combjával öleli körül, majd az életével…
Nem mondhatnám, hogy hamar észbe kaptam;
évekig adtam elő a róla szóló, szürrealista bohózatot,
hogy folyton ébren alszik, hogy kiégeti az abroszt,
hogy elfelejti befejezni a mondatait,
hogy a lépcsőfok mellé lép, hogy örökös veszélyben
él az ártalmatlan tárgyak között…
Azt hittem, én vagyok az oszlop, ő a füst.
A nevetséges jóhiszeműségét persze észrevettem,
de azt hittem, hogy ez csak alkati adottság,
mint gyümölcsnek az íze. Mint a részvét,
amit tévedhetetlenül megérez minden nyomorult.
orbanotto-interju-reszlet_244-254
Orbán Ottó: Színpompás ostrom. Életműinterjú, Magvető Könyvkiadó, 2016. Szerkesztette és a jegyzeteket írta: Nyerges Gábor Ádám