Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
A könyv írója nehéz dologra vállalkozik: egydimenziós karakter- és kontextusábrázolással próbálja elbeszélni egy mentális betegségen áteső anya, egy mellette a végsőkig kitartó apa, és összezavarodott, naiv kisfiuk történetét.
Olivier Bourdeaut első regénye, a Merre jársz, Bojangles? rövid idő alatt hatalmas utat járt be a francia olvasók körében. A történet egy nem konvencionális szerelmespár életét mutatja be a közös gyerekük szemszögéből. A két felnőtt általában jazzre táncol a család párizsi nappalijában vagy spanyolországi kastélyában, minden este vendégeket fogad, és egy Kisasszony nevű darumadarat tart háziállat gyanánt. A bontatlan számlákból a család az előszobában egy játékra alkalmas kupacot épít, és a narrátor apja minden nap új nevet ad a feleségének, illetve rendszeresen „gym-tonic”-ozik, amely a gin tonic ivás és a könnyű torna egyvelege. A könyv hangulatáról eszünkbe juthat Boris Vian Tajtékos napok című, szintén rendkívül népszerű regénye, mely hasonlóan vibráló díszletekkel (gondoljunk csak a koktélzongorára) mutat be egy fényűző életstílust, amíg lassan be nem kúszik a külvilág kegyetlensége. A család akkor döbben rá arra, hogy milyen törékeny lábakon áll ez az életforma, mikor az anya egyre súlyosabb mentális betegségének következtében felgyújtja párizsi lakásukat.
Ezzel a mozzanattal egy csapásra megváltozik a történetvezetés, és az addig stagnáló, folyamatos ünneplés fokozatos hanyatláshoz, majd tragikus véghez vezet. A történet ritmusa is nagyban hasonlít a Tajtékos napokéra, melyben az élet lépésről lépésre válik egyre sötétebbé. Ám míg Vian regénye ugyanannyira szól a benne szereplő fiatalokról, mint az őket körülvevő társadalmi kontextusról, Bourdeaut könyve a családot mint hermetikus egységet ábrázolja. Ez szándékos döntésnek tűnik, hiszen a hangsúly az intézmények (iskola, hivatal) által uralt külvilág és az otthoni, feje tetejére állt világ kontrasztján van; utóbbiban lehetetlenség unatkozni, ez a tény pedig a gyerek narrátorból kritikátlan lelkesedést vált ki. Ez az egység tehát a külvilággal dacolva és valamilyen módon az időn kívül létezik: a szülők ugyanis lemezről hallgatják Nina Simone előadásában a Mr. Bojangles-t az emberről, aki mindig magasabbra ugrott, majd puhán ért földet.
Fontos kiemelni a regény erényeit. Az egyik fontos mozzanat a tragikomikus humor és a tény, hogy a narrátori hang kellő iróniával ábrázolja a szereplőket, akik egy elmegyógyintézetben is képesek nevetni a saját helyzetükön. A humor eredményezi azt, hogy a szülők nincsenek démonizálva, és hogy a regény nem hoz felettük erkölcsi ítéletet. A bolondos, jókedvű szűrőn át pedig olykor élesen megjelenik a mentális betegség valósága – ez azonban nincsen stigmatizálva, és a mentális betegséggel élő anya ugyanolyan cselekvőként alakítja az eseményeket, mint a család többi tagja. A kötet könnyen olvasható, és egyfajta eszképizmust nyújt olvasójának – Turi Tímea utószavában utal arra a World Literature Today-cikkre, amely a regény sikerét az általa átélhető „álmokba való menekülés”-nek tulajdonítja. Bár a regény végén valóban szembesülünk a mentális betegség következményeivel, az anya kondíciója minden tragikus esemény ellenére vagy megnyugtatóan kedvesnek, vagy felkavaróan izgalmasnak és szeretetre méltónak van feltüntetve.
Ez az egyoldalú és egydimenziós ábrázolásmód a szüleiért töretlenül rajongó gyereknarrátor hangján keresztül szűrődik be a regénybe. A narrátor, bár egy paradox és frusztráló életszituációt tár elénk, nem érezteti igazán a helyzet súlyát, azaz nincs igazán érzékeltetve a félelem, a bizonytalanság és a szorongás, amelyet egy mentális betegséggel élő anya kiszámíthatatlan viselkedése, illetve az otthoni és az iskolai szerep teljes szétválasztása okoz(hat) egy gyerekben. „Amikor meséltem az otthoni életünkről, a tanító néni nem hitt nekem, és az osztálytársaim sem, tehát fordított hazugságokat mondtam. (…) Sima hazugságokat mondtam otthon, és fordított hazugságokat az iskolában, ez nekem komplikáltabb volt, de mindenki másnak egyszerűbb.” (40.) Az ehhez hasonló mondatok, amelyek a narrátorban kialakult belső konfliktusokról szólnak, később nincsenek kibontva a szövegben – a gyerek elbeszélő élettörténetét egyre inkább háttérbe szorítja a szülei kedvesen bolondos szerelmi története. Ez pedig csak egy a regényben található problémás mozzanatok közül. A gyereknarrátor és a szülők beszédstílusa is ritkán különül el egymástól: ugyanazokkal a hasonlatokkal élnek, és ugyanabban a kedélyes, arisztokratikus tónusban szólalnak meg. Ez önmagában még nem gyengítené a szöveget, hiszen egy gyerek általában a szüleitől tanulja a szókészletét és szóhasználatát. A probléma azzal kezdődik, hogy a kötet kisebb felében az apa, Georges válik elbeszélővé, narrátori hangja azonban semmiben nem különbözik a fiáétól, akivel általában egy véleményen van az események alakulását illetően. Így az olvasónak az a benyomása támad, hogy a gyereknarrátor gondolkodása teljességgel a szülei gondolkodásmódjának hatása alatt áll; ez pedig érdekes kérdéseket vethetne föl, de erre a tényre a regény semmilyen módon nem reflektál, mintha adott lenne, hogy apa és fia ugyanúgy értelmezik a család életében beálló változásokat.
De a könyv legzavaróbb vonása az a leegyszerűsített világkép, amely mind a gyerek, mind az apa narrációjában megjelenik és amelyben két világ, az unalmasan felelősségteljes hivatalnokoké, illetve a szórakoztatóan felelőtlen és bolondos otthoni légköré ütközik egymással. Ez a kétpólusú felosztás sokat ront a kötet élvezhetőségén, mert gyakran a szellemesnek és könnyednek szánt részekben találkozunk vele a leginkább. A regény egyik jelenetében egy adófelügyelő látogatja meg a családot. „Beesett arcával és azzal a speciális arcszínnel, amelyet csak az irodai munka tud előidézni bárkinél, és erős felelősségérzetével, amely még a zakója színét is kiszívta, az adófelügyelő közölte a szüleimmel (….) hogy már régóta nem fizettek adót (…)” (62.). Az „adóemberek” tehát szárazon, lelketlen módon és halálosan unalmasan végzik a munkájukat, ezzel pedig aláássák a színes, izgalmas és valahol idillikus világot, amelyben a narrátor szocializálódik – a szereplők ilyen módon történő, bináris felosztása érdektelenné, tét nélkülivé teszi a könyvet.
Egy ízben az anya karaktere a szegénységet is az unalomhoz kapcsolja: „Mind szegények vagyunk! Ez olyan közönséges, olyan unalmas, olyan szomorú!”. Ezen a ponton világosan látszik, hogy a család nem politikai vagy ideológiai okokból tiltakozik a hivatalnokok monoton élete ellen, hanem ez a fajta sors egyszerűen nem elég mókás a számukra. Ez a sztereotip gondolkodásmód, amely ráadásul rámutat a társadalmi kontextusban való gondolkodás teljes hiányára, szintén érdekes vonulata lehetne a műnek, ha az anya állítását egy másik szereplő megkérdőjelezné vagy helytelennek nyilvánítaná. Mivel ez nem történik meg, ezért mindössze sztereotípiák ismétlésével találkozunk. Érdekes lehetne az is, hogy az érzelmi terhek mellett hogyan jelenhet meg ebben a családban az idill – ezt azonban nem lehet úgy megvizsgálni, ha a két narrátor a családban mindössze egy folyamatosan fenntartott, látszatidillikus valóságot tapasztal meg. A hazugság fogalma, amely átszövi a kötetet (például az egyenes és fordított hazugságok otthon és az iskolában, a szép külső mint hazugság és a kedves bolondozásnak álcázott mentális betegség) izgalmas téma, de szintén jobban ki kellene bontani ahhoz, hogy valódi súlya lehessen.
A könyv írója nehéz dologra vállalkozik: egydimenziós karakter- és kontextusábrázolással próbálja elbeszélni egy mentális betegségen áteső anya, egy mellette a végsőkig kitartó apa, és összezavarodott, naiv kisfiuk történetét. Bár a könyvben néha megszólal egy-egy tragikus hang és a humoros részek a sötétebb felhang ellenére dramaturgiailag jól illeszkednek a szövegbe, a regény mégsem tud megfelelni a téma által támasztott elvárásoknak.
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? Magvető Könyvkiadó, 2017, 160 oldal, 2699 Ft
