Mohai V. Lajos írása
Az idén ősszel 88 esztendős – 1931. október 19-én született, a világhíre és ragyogó pályája miatt irigyelt – John le Carré az a regényíró, aki a hatvanas-hetvenes években írott kémtörténeteivel átrendezte a hidegháborús szembenállás irodalmát, és a (kaland)regény e típusával formált és formál azóta is magas művészetet: a komoly irodalom tilalom alá vont regénytípusát művészi erényekkel és esztétikailag releváns jegyekkel ruházta föl – így alkotva teljes értékűt, választott műfajában váratlant, és világirodalmi mércével mérve is maradandót.
John le Carré (1931) Fotó: Wikipédia
(Az Agave Kiadó hosszú évek óta életműsorozattal áldoz a műfaj halhatatlan klasszikusának, így magyarul is olvasható a Karla-trilógia: Suszter, szabó, baka, kém. 2009. Fordította Falvay Dóra; Hajsza. 2010. Fordította Falvay Mihály; Csapda. 2011. Fordította Falvay Dóra. Agave Könyvek, Budapest.)
A regények főszereplője, az „abbamaradt filosz” George Smiley, noha mesterkém, a brit titkosszolgálat emblematikus alakja, egy személyben antihős is, és ez a jellemvonás olyan mérlegelési lehetőséget teremtett a jó és a rossz elválasztásában le Carré számára, amelyet őelőtte nem aknázott ki más ebben a műfajban. Ahogy a műfaj sűrű, sokszálú, váratlan fordulatokban bővelkedő cselekményszövése is nóvumként jelent meg nála; összetett jellemei pedig a magas irodalom hagyományának feleltek meg. Ezek a vonások le Carré indulása pillanatától feledtették a lektűrírók minden irodalmi gyarlóságát, melyeket a kémregénnyel, nota bene, az irodalommal szemben elkövettek. Ma már közmegegyezés-szerűen állítják le Carré kritikusai, hogy az ő föllépése volt az a pillanat, amikor a kémregény végérvényesen elemelkedett a lektűrtől és a nemes ponyvától: nemhiába mondta Graham Green az 1963-ban valódi irodalmi áttörést eredményező A kém, aki bejött a hidegről című könyvéről, hogy „a legjobb kémregény, amit az életemben olvastam”. Ebben a paradigmatikus műben egyébként Smiley csak fölvillanásnyi időre jelenik meg epizódszereplőként, egy sikertelen szöktetésnél a berlini fal tövében. Ennél a helyszínnél szimbolikusabbat, „két világ határán” – ahol Smiley szerepe szerint egyensúlyoz, és ahol érzelmeit kitölti a világ –, nem jelölhetett volna meg számára a történelem, és maga le Carré sem.
A trilógia regényidejében az időközben kegyvesztetté, eufemizmussal: obsitossá lett Smiley – a kívülálló szem számára – csetlő-botló, ügyetlen figura, bogaras, különc és munkatársai többségének összeférhetetlen alak; helyzetét tovább súlyosbítja, hogy egész életében megoldatlan magánéleti válsággal küszködik, mert az angol arisztokrácia magas köreiből származó felesége folyamatosan csalja, a háborús hőskorszak letelte után és a hírszerzés folyamatos kudarcai miatt pedig munkájára már nem tart igényt a brit titkosszolgálat, regénybeli virágnyelven, a Cambridge Körönd. Esendő figuráját látva az olvasó az első oldalakon nem gondol arra, hogy hamarosan elmerészkedhet majd addig a feltételezésig, hogy benne lássa meg a szabad világbeli mesterkémet. Mert időközben kiderül, hogy Smiley nélkülözhetetlen az angol hírszerzés számára: egyedül ő tudja megakadályozni az összeomlást, hogy a kémszervezet főnökének, Kontrollnak a halála után a szervezetet ne morzsolja föl Moszkva vakondja, aki a Körönd legfelső vezetésébe fészkelte be magát.
Ez a Karla-trilógia nyitódarabjának, a Suszter, szabó, baka, kémnek a témája.
Smiley olyan kérdésekbe és eseményekbe ütközik, amelyekre nem gondolhatott akkor, amikor a hírszerzés világa otthont kínált neki; nevezetesen, hogy a legszűkebb körből kell egyszer majd kirostálni az ocsút; az övéiből. A Köröndben kell megkeresnie a mérget, mert ott lapul a vakond, akit torkon kell ragadnia. Módszeresen kell föltárni a saját és a szolgálat kezdeteit, találkozni kell a saját múltjával a szolgálatban, a múlttal és a Körönddel, amely magával ragadja, és a saját legszemélyesebb énjét is kirajzolja előtte. De bármiféle megilletődöttség keríti is a hatalmába, személyes vonzalmai és taszításai egy pillanatra sem homályosíthatják el az elméjét és szemmértékét; győz az engedelmesség benne. A múlt kísértetei közt ott van a jelen diabolikus figurája, Moszkva ügynöke, akit a tűzre kell vetni.
A kicsi és kövérkés Smiley alkati vonásai és külső jegyei szinte vitában állnak virtuóz intellektuális képességeivel, amelyekkel átlépi a kémtörténetek sablonos figuráját. Az magától értetődik, hogy ismeri és használja mestersége összes fortélyát, minden cselvetését, természete és habitusa szerint azonban rezignált és melankolikus személyiség is, aki a lehetőségek végső pontjáig szuverén a kémkedés csúcsainak kiszámított, de jobbára csakis az ösztönökkel átélhető világában. Ő az, aki képes a másik és a mások helyzetének teljes átélésére, a világ (és az élet) bonyolult valóságának a fölfejtésére, megértésére és elfogadására – és ha az ellenségről van szó, az elvetésére, tagadására. A regényekben voltaképp le Carré mindent hőse, Smiley belátására bíz: mindhárom könyvben Smiley regénye íródik. Ő az az individuális középpont, aki nem inog, mert nem inoghat meg, aki egyetlen félrevezető szirénhangtól sem csábulhat el.
Smiley alakján és szerepfölfogásán keresztül le Carré szinte teljes egészében megváltoztatja és módosítja azt a kémregény-toposzt, amely szerint az egyik oldalon a feketék, a másikon a fehérek állnak; erkölcsi és érzelmi drámával, együttérzéssel, belső dühvel és megértéssel ruházza föl az ellentétes oldalon álló regényalakjait; ne feledjük, hogy ők együtt, a jók és a rosszak és a szürkék: Smiley népe – legyenek akár professzionális szovjet kémek vagy hasonlóan professzionális brit hírszerzők, esetenként a kémkedés zaklatott világába tévedt külsősök, alkoholista újságírók, dörzsölt örömlányok és megannyi vadvirága sártekénknek. Ezzel a nézőponttal és szerzői fogással le Carré fölülírta a műfaj (devalválódásra más műfajokénál talán több hajlandóságot mutató) irodalmi kliséjét, és fölülbírálta a műfaj kezdeti, addig bevált, de sematikussá üresedett, a valóságtól parodisztikusan elrugaszkodott, sehová se tartó konvencióit.
A trilógia tartópillére Smiley és Karla küzdelme egymással, illetve a Körönd és a moszkvai központ gigászi harca, a cselvetések és a titkos hadműveletek fejleményei és következményeik. A titkos világok mélyén legmérgezőbb maga az árulás, a kettős, színe-visszája játék, amely kisiklatja a személyiséget; az elvetemült karrierizmus, az elvakult hit éppúgy lehet a táplálója, mint az érzékek szédítő csábítása, amelynek aztán már nem lehet megálljt parancsolni. S a csábító: Karla. Smiley célja Karla teremtményének, a titkosszolgálat működését szétziláló vakondnak a leleplezése. Le Carré egyik esszéjében, melyet a Philby-jelenséghez fűzött, egyenesen azt állítja – aki irodalmi pályája előtt rövid ideig maga is a kémszolgálat tagja volt „kint a hidegen” –, hogy „az a titkosszolgálat, amelynek soraiba beférkőznek az ellenséges ügynökök, nem egyszerűen kártékony, hanem maga a veszély”. Ezért lesz és marad Smiley számára a Homokember, Karla az örök kísértő: valódi írói mestermunka, ahogy Karla tömör árnya mindvégig ott tornyosul a szereplők fölött, mindenre rátelepszik, és mindent körbefog, mint valami fojtó áramlás, amelyet nem lehet kikerülni. Karla jelenléte próbára tesz mindent és mindenkit a brit titkosszolgálat összekuszálódott, és itt-ott penészfoltos világában, különös panoptikumában. Smiley-nek meg kell birkóznia a saját köreivel, de saját magával is, ugyanakkor egy másodpercre sem bizonytalanodhat el, hogy felfüggessze a maga szilárd, az idő változásaitól féltve óvott értékrendjét: „Annyira közel a halál, gondolta, annyira mindenütt jelen való, mi értelme van hát tovább küzdeni? Karlára gondolt, Karla abszolutizmusára, amely legalább értelmet ad az élet tökéletes káoszának. Értelmet az erőszakban, értelmet a halálban. (…) Hogyan győzhetek?, tette fel magának a kérdést. Hogyan győzhetnék így magányosan, miközben korlátoznak a kétségeim és a tisztességről alkotott elképzelésem is. Hogyan szállhatna így szembe bárki is ezzel a könyörtelen erőszakkal?”
Ebben az összefüggésben válik világossá, hogy Karla jelenlétével a trilógián ott van Kim Philby sejtelmes és zabolátlan, az egész korabeli hírszerzést kitöltő sötét árnyéka: Karlával Kim Philbyre emlékeztet Le Carré. Kim Philby az árulónak az a fajtája, amely a II. világháborút követő brit otthontalanság megszemélyesítője és egy nemzedéket emésztő, baljós következmények hordozója. Smiley-le Carré célja ennek az állapotnak a leképezése, irodalmi bemutatása és fölszámolása; nem pusztán azért, mert az árulást semmi nem igazolhatja, és az árulót le kell leplezni. A trilógia első könyvében, a Suszter, szabó, baka, kémben Bill Haydon, az áruló alakja összekapcsolódik Philbyével – Philby személyisége rákopírozódik Haydonéra. John le Carré voltaképp az ő elcsábulásának és elcsábításának történetéről vett mintát és mértéket a regényéhez; a szigetország 20. századi politikatörténetének ismerői tudják, mekkora lyukat ütöttek a Szovjetuniónak kémkedő Kim Philby és cambridge-i társai a brit birodalmi és elitöntudaton. „A bosszúálló belopódzott a fellegvárba, és belülről rombolta le – írta Philbyről le Carré. Majd így folytatta: A bosszúálló el akarta pusztítani a múltat; a fellegvár meg akarta védelmezni. Ráadásul ez a múlt közös volt. A Kim Philby és a brit titkosszolgálat között zajló egyenlőtlen párviadal újraértelmezte a kiváltságos helyzetben lévő angol állampolgár és az általa – illetve kollégái által – alkotott intézmény viszonyát.” De ki volt a központi szereplő, a beszervező, ki volt a szovjet tiszt, akinek volt ereje és hatalma ekkora belső változást előidézni Burgessben, MacLeanban és Philbyben? Ez az – egyébként azóta is megválaszolatlan kérdés – foglalkoztatja le Carrét, mert a kérdésre a valóság és a történelem, akárcsak a halott ember, eddig nem adott választ; Philby lelepleződése után a brit elit a maga hiszékeny és arrogáns módján a saját árnyékával harcolt, saját (hanyatló ön)magával, amelyet addig sérthetetlennek és érinthetetlennek tudott. Ez is Le Carré véleménye.
Maradt tehát az irodalmi fikció nyújtotta megoldás, és le Carré bámulatos tolla, amelyet nem korlátozott semmiféle begyöpösödött elitista eltakarás, a megtörtént esemény gyászkeretes lezárása. Ez a szabadság szövi át a Karla-trilógia teljes légkörét.
Az angol regényíró a Csapdában – és a teljes trilógiában – újrateremtette a hidegháború összetett történelmi horizontját, és a kémkedés belső, szorongó és szorongató világát, egyidejűleg magasztos és alantas, sok szempontból kiismerhetetlen lélektanát. Kontroll, a brit hírszerzés főnöke, Smiley patrónusa A kém, aki bejött a hidegről egyik pontján kifejti saját (és követői) fölfogását a kémtevékenységről: „A mi munkánk erkölcsös volta egy feltevésen alapul. Nevezetesen, hogy mi soha nem leszünk agresszorok. (…) Éppenséggel mi is követünk el csúnya dolgokat, de mi mindig defenzívában vagyunk.” A Karla-trilógia befejező része, a Csapda aztán végérvényesen pontot tesz a szovjet kémközpont vezéralakjával, Karlával, Smiley hasonmásával vívott kíméletlen harc végére, amely több ezer oldalon keresztül, szinte eposzi méretekben folyt. A „nagy elbeszélés”, a küzdelem kimenetele egyidejűleg vált ki az olvasóból megértést, együttérzést és dühöt. Végső soron tehát üldöző és üldözött, a megtévesztő és a megtévesztett modern, összetett és bonyolult, de az intelligencia fényével megvilágított, és aprólékosan elemzett mitológiája alkotja a trilógia talán legmélyebb rétegét.
Le Carré művészetének értékéről kritikusai és sok száz milliós olvasótábora egybehangzóan állítja, hogy a szerző fiktív történetei és kitalált szereplői, Smiley népe mintegy a hidegháború valóságos történetéhez, már-már a saját, megélt életükhöz tartoznak. Erről árulkodik a világlapok hasábjain a könyveiről szóló kommentárok sokasága, és az író internetes honlapján megszólalók hatalmas tábora. Ez az életművét kísérő, olykor nem csekély elfogultságra valló, akár még túlzónak is tűnhető, mindenesetre érzelmes hajlamokat előhívó szólam egyebek mellett azért találhat telibe, mert le Carré vibráló feszültséggel és meglepetésekkel telített „kémvilága” egy lenyűgöző intelligenciájú író érzékenységén keresztül jelenik meg, akinek birtokában van a mesterség teljes tárháza, aki művészi érzékével úgy tud cselekményt szőni, jellemet gyúrni és leírásokat adni, mint kevesen még azok között is, akiknek az irodalom – ahogyan mondani szokták – a vérévé vált.
Végezetül idemásolom – szemléltetésül, és kedvcsinálás gyanánt – a Csapda egyik leírását, egy nagy író régi mestereket idéző tollából. Az mutatja, hogyan ad John le Carré rangot az irodalomnak: „A ház a domboldalon állt, kopár, fagy sújtotta szilfák karéjában. Gránitból épült, hatalmas volt és málladozó, egész sereg oromzattal a tetején, amelyek fekete sátrakként meredeztek a fák csúcsa fölött. Az utat kétfelől többholdnyi romos üvegház és beomlott istálló övezte, s volt egy elhanyagolt konyhakert is, mindjárt a ház alatt. A kopár, olajzöld domboldalak földsáncok voltak valaha, Harry cornwalli földvára, így nevezte az asszony. A part vonala a dombok közt kanyargott. A tenger ezen a reggelen keménynek tűnt, akár a pala, a súlyos, szürke felhőgerendák alatt.”
