Nyulvérc

|

Tessenek tudomásul venni, itt az ősz!

A fák csúcsa mozdulatlanul, dermedten tollászkodott az ég peremén.

A varjak eltűntek, pedig reggel itt hintáztak az ágakon. Még a zöld volt az uralkodó szín, a klorofil szinte tombolt a rostokban. A lakótelep szélén labdáztak a gyerekek, ott, ahol még a szülők láthatták őket. Érdekes, még lányok is fociztak. És egyszerre jött a Nagy Labdaevő, és bekapta a focit. De nem tört ki pánik, odarohantak a lurkók, a szőrős, majomszerű figurához, átölelték kérlelték, nyúzták. – Add vissza a labdánkat, te Nyulvérc! (Lehet, hogy ez volt a neve.) A Nyulvérc megszánta a kérlelőket, hízelkedőket és egyszerre tíz labdát köpött a gyepre. Na, akkor ebből lett a baj!

Felbomlott a kis csapat, szinte mindenki egyedül labdázott a gesztenye levelek alatt.

–  És velem nem játszik senki? – váltott sírósra a labdaevő Nyulvérc, és dühösen elhagyta a pályát. Aztán már senkit sem érdekeltek lasztik. Építsünk várat! – kiáltotta egy magas fiú.

– Másszunk fel a falra! – hangzott az újabb javaslat. Erre mindenki a falra próbált felszaladni. Többen hasra estek, szitkozódtak, homokot köpködtek. Aztán mégis bújócskát kezdtek játszani, de az volt a játék, hogy az elbújtakat nem kereste senki. Aki reklamálta, azt jó kinevették. Kezdett szürkülni, egyesek már szedelőzködni kezdtek.

Ekkor a Nyulvérc, az egyik ház tetejéről egy meglehetősen termetes, pirosas, barnás léggömböt dobott le a térre. Lehet, hogy nem is léggömb volt, hanem valami más. Alighogy leért, kipukkadt. És elkezdte színeit szétfröcskölni, meglepve látták a játszótér szereplői: nénik, bácsik, gyerekek, hogy a zöld szín mind fakóbb lett, a levelek megszínesedtek, és elkezdtek hullani a fákról.

Nyulvérc pedig nagyot ordított a mind hűvösebb levegőbe: –Tessenek tudomásul venni, itt az ősz!

CÍMKÉK: