Nagy Mihály: Nyugaton kelt a nap
Jelen sorok írója, akinek tanult mestersége a történelem forrásainak kutatása mindig felteszi a kérdést amikor akár véletlenül, akár ajánlásra a kezébe kerül egy ilyen könyv: mitől jó egy történelmi regény?
A kérdésre azonnal válaszolva eddigi, a számos történelmi regény olvasásának tapasztalatából leszűrt tényeket úgy foglalhatná össze, hogy először is kell egy (nem csak pozitív) eseményekben, változásokban gazdag korszak, egy jó történet és érdekes, néha ellentmondásos, hajdan létező vagy kitalált karakterek. Továbbá kell hozzá egy jó stílusérzékkel megáldott és alapos történelmi háttérismeretekkel rendelkező író, aki szereti a témáját és erről az olvasóit is meg tudja győzni.
Az alább bemutatandó könyv mindkét, jóllehet szubjektív ismérvvel rendelkezik. Adott egy, minden átalakulás lehetőségét magában hordozó, zűrzavaros korszak és krónikása, Nagy Mihály régész, a római kor tudós kutatója, akinek első regényében minden megvan, ami kell egy jó történelmi regényhez. Nem mellesleg az e sorokat író, történelmiregény- kedvelő olvasó első reakciója az ajánlásra kézbe vett könyv utolsó lapjának bezárása után, az „ilyet még nem olvastam!” volt, amit aztán az „elolvastam még egyszer!” követett.
A kor, amelyben most időutazást teszünk, a hajdani Római Birodalom késői korszaka. A regény cselekménye a Kr. utáni 4. század kezdetétől a közepéig tartó időszakban játszódik, az ekkori történések adják a regény időbeli kereteit. Kr. után 316-ban Cibalae mellett (ma: Vinkovci, Horvátország) Constantinus, a később a „Nagy” jelzővel felruházott császár legyőzte utolsó vetélytársát, Liciniust, ezzel a mai Dunántúl területét is magába foglaló Pannonia provincia is az uralma alá került. Írásos források bizonyítják, hogy Konstantin 322-ben járt a meghódított Pannonia provincia több városában is, az év első felében pedig bizonyíthatóan Savariában tartózkodott, amelyet – mint ez közismert – ma Szombathelyként ismerünk.
A könyv borítóján egy sugárkoronás kolosszális bronzszobor részlete látható, mellette egy gyereket vezető, nagyságrendekkel kisebb nőalak, jelentésük majd a könyv lapjairól fog kiderülni. Hasonlóképpen az az elsőre legalábbis érdekes állításnak tűnő cím is az olvasás során nyert értelmet.
A borítón egy római feliratot idéző táblán olvasható az, amiért is a regény tulajdonképpen megszületett: Seuso-kincs/Kezdetek. A Kr. utáni 4. századból a Balaton felvidékről származó, 15 ezüst edényből álló kincs kalandos, krimi-szerű, nagy port felvert története időnként újra és újra a felszínre kerül, jelen könyv megismerésével pedig minden valószínűség szerint újra az érdeklődés középpontjába kerül.
A Szerző, Nagy Mihály régész a Seuso-kincs nemzetközileg elismert kutatója, a több, mint 30 évvel ezelőtti, a kincs magyar tulajdonjogáért folytatott per tudós szakértője, aki számos tudományos szakcikket írt a kincsről, most történelmi regényben beszéli el azokat az eseményeket, amelyek elvezettek Seuso korához.
Előrebocsátom, a könyv olvasáshoz idő és nyugalom kell, amikor el lehet merülni a nem mindennapi módon megírt nem mindennapi történetben. Olvasás közben pedig szinte észrevétlenül jön el az a pont, amikor a könyv megnyílik az olvasónak, sodorja magával és az olvasó utána várja, hogy tovább olvashassa.
A regény cselekménye több szálon fut, megismerhetjük például az éppen megszerveződött keresztény egyházban dúló majdnem vérre menő vitákat, a későrómai birodalom működését, amely egyre nehézkesebbé válik a naponta szaporodó hosszú nevű hivatalok megszervezésével és a hivatalnoki kar folyamatos lecserélésével.
Jelen sorok írójának érdeklődédését azonban leginkább a császári bíbor, a hitviták, a fontoskodó hivatalnokok, a fényűző márványszobrok, és a nagyvárosok nyüzsgése mögötti emberek keltették fel. Mert minden tárgy és jelenség mögött egy történet, és minden történet mögött egy ember van. Emberek tűnnek fel a korai kereszténység apostolai, a császári család és a városok lakóinak hétköznapi és kevésbé hétköznapi alakjaiban. A regényben összefonódik császárok, püspökök, hivatalnokok, tudósok, valamint mindennapi és nem mindennapi emberek sorsa miközben minden szereplő annyira emberinek tűnik, hogy ki is léphetnének a könyv sorai közül.
A történet főszereplője Nagy Konstantin (uralkodott Kr. u. 306-337), akinek életét Eusebius caesariai püspök, a regény egyik fontos szereplője, a császár bizalmasa írta meg némileg (nem kicsit) részrehajló módon. Constantinus ellentmondásos egyéniség, akinek nevét hallva szinte mindenkinek először a kereszténység elismertetése és annak egyik legendája juthat eszébe. Kr. után 312. október 28-án a császár Róma közelében, a Milvius hídnál megütközött társcsászárával, Maxentiussal, akit a csatában legyőzött. Eusebius, a császár történetírója elbeszéléséből ismert a legenda, hogy Konstantin a csata előtt álmában a kereszt (vagy a Krisztus monogram?) jelét látta feltűnni az égen körülötte a „tuto nika” felirattal, ami inkább latinul ismert „in hoc signo vinces” formában, jelentése: „E jelben győzni fogsz.” A győztes csata után a császár a Római Birodalom nyugati része urának mondhatta magát, majd közel egy év múlva a milánói edictumnak nevezett rendelettel engedélyezte a Birodalomban a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlást. A kereszténység történetében azonban nagyobb jelentősége van egy aktuális évfordulónak: éppen 1700 évvel ezelőtt zajlott a Konstantin által összehívott niceai zsinat, amely az egyház püspökeinek első egyetemes tanácskozása volt és az ott elfogadott dogmák máig meghatározzák a kereszténység tanításait.
A császár sikeres hadvezér volt, aki soha nem vesztett csatát és sikeres államférfinak is bizonyult a szétesőben levő Római Birodalom egységének megszilárdításával. Új, a saját nevéről elnevezett fővárost alapított (Constantinopolis), ami tudatos szakításnak tűnik az eddigiekkel, és megalapozta a despotikus állam túlzó bürokratikus rendjét. Neve a constans latin szóból származik, aminek jelentése állandó, állhatatos, szilárd. Fennmaradt szobrai a rendíthetetlen, ellentmondást nem tűrő, nem rokonszenves személyiség képét mutatják, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek az igazi uralkodó idealizált ábrázolásai.
Alacsony sorból származott, egy katona és egy fogadósnő nem törvényes házasságából született, szinte egész életében ennek tudatával küszködött, ezért ezt mindenáron kompenzálni akarta. A könyv egyik szereplője, Ossius hispániai püspök, jóllehet ő is a császár tanácsadója és bizalmas embere volt, meglehetősen elítélően nyilatkozott Konstantinról, akit műveletlen barbár katonának tartott, természetesen ezt soha nem mondta ki. Úgy tűnik, hogy a könyv Szerzőjének árnyaltabb véleménye van főhőséről, a regény néhány részlete alapján azt láthatjuk, hogy a császár beszédeiben és gondolataiban egészen filozófiai és teológiai magasságokig jutott.
Az olvasóban sorra merülhetnek fel a kérdések:
Vajon tudta magáról, hogy évezredekre fogja befolyásolni később a világ sorsát? Ma már tudjuk, hogy igen, rendeleteinek egy része ma is él, például abban, hogy a keresztény világ megünnepli a vasárnapot.
Vajon elhitte magáról, hogy Isten? Nem tudhatjuk, hogy mit gondolt, jó politikusként pedig soha nem engedhette meg magának, hogy a nyilvánosság előtt kételkedést vagy bármilyen emberi érzelmet mutasson.
Vajon egy ember képes mindent, még a családját is feláldozni a hatalomért? Személyét titkok is övezik, a legendának, amely szerint ő az oka második felesége, Fausta és elsőszülött fia, Crispus halálának lehet valóságalapja, mert a korabeli források erről mélységesen hallgatnak.
Nem csak az olvasó, de Constantinus, az ember és Nagy Konstantin, a császár sem tudna ezekre válaszolni. A regényből az kiderül, hogy hiába volt a világ teljhatalmú ura, aki cselekedeteiről senkinek sem tartozott elszámolással, de a saját lelkiismeretének igen.
A könyv további szereplői közül jelen sorok írójának az érdeklődését a történet nőalakjai keltették fel. Vele együtt valószínűleg a női olvasók is átélik a könyvben kibontakozó női sorsokat és rácsodálkoznak arra a korszakra, amikor a nőknek csak az lehetett a szerepe, hogy a háttérből hűséges és engedelmes feleségként és háziasszonyként neveljék a gyerekeket és vezessék a háztartást.
A császár családjának nőalakjai közül az anya, Helena, akit később Szent Ilonaként ismert meg a világ, a legfontosabb, ő az erős nő, akire fia támaszkodik élete végéig. Elsőszülött fiának, Crispus anyjának, Minervinának tragikus sorsa már előrevetíti a császár egyéniségének egyik morálisan erősen kifogásolható vonását: amikor hatalmi érdeke úgy kívánja, egyszerűen lecseréli őt. Második felesége, a hasonlóan tragikus sorsú Fausta, aki nem csak cszászárné, hanem császárnő is, mégis saját álmait és egyéniségét feladva elfogadja az uralkodó feleségének szerepét, aki a gyerekeik nevelésében találja meg magát. Ismerjük be, nem is lett volna lehetősége mást tenni.
A többi nőalak is figyelmet érdemel, Saturnina, a tiszteletre méltó, klasszikus római matróna és lánya, Paulina, aki természetesnek veszi és várja a jövendőbeli szenátorfeleség szerepét és tudatosan készül rá, eszébe se jut, hogy más is lehetne a sorsa. Mellettük említeni lehetne a többi női szereplőt is, valamint az őket körülvevő rokonokat és szolgálókat. A regényben lassan bontakozik ki, hogy a női főszereplők mégsem ők, hanem egy gyereklányként túsznak adott barbár hercegnő, akinek a római fül számára szokatlan germán nevét Theodoraként értik. A Szerző elbeszéléséből megismerhetjük, hogy a barbár kislányból hogyan lesz igazi római, aki tanulékony, okos, elfogadja a római életformát, és annak része lesz, így szinte végigkísérhetjük a romanizáció folyamatát. A regény befejező részei pedig sejtetik, hogy az akkor már Marinának nevezett hölgynek milyen szerepe lesz majd a következő kötetben, Seuso történetében.
Jelen sorok írója egyik kutatási témája továbbá személyes érdeklődése miatt is szívesen olvasta a könyv azon részleteit, amelyekben a római hétköznapokba lehet bepillantani. A régész szerző precizitását dícsérik azok az alapos szakmai háttértudással megírt részletek, mint pl. a római nők kozmetikai szereit és ékszereit tartalmazó ládikák, vagy ruháik hímzéseinek motívumai. Végül említsük meg a regény elbeszélő részei mellett leíró részeinek lírai szépségét is, legyen szó akár a barbarikumi naplementéről, akár az égszínkék virágú katángról, vagy Marina és Gaiso egymásra találásáról.
Végül, ha feltesszük az olvasók által gyakran feltett egyik kérdést, hogy mit tud adni egy könyv az olvasójának, többek között történetet mesélni, tanítani, vagy továbbgondolásra késztetni, nyugodtan mondhatjuk, hogy Nagy Mihály könyve mindezt megteszi. A regény befejezése szándékosan nyitott, szinte kiált a folytatásért, amelyben majd remélhetőleg fény derül a titokzatos Seuso személyére, sorsára és a közben legendává vált ezüstkincsére.
Befejezésül jelen sorok írója olvasásra ajánlja a számára különleges élményt nyújtó könyvet mindenkinek, aki szereti a történelmi regényeket, mindenkinek, akit érdekel az ókor története, mindenkinek, aki mély gondolatokkal teli olvasmányt szeretne és természetesen mindenkinek, aki szeret olvasni. A mindenkori Olvasónak.
Nagy Mihály: Nyugaton kelt a nap
Kalligram, Budapest, 2025. 552 p.
