Nyirán Ferenc: Kentaur
Jó, ha már a könyv címe ad valamit az olvasónak. Ha mást nem, kérdéseket. Nyirán Ferenc új kötete először ezt teszi. Esernyős alak a kivilágított, éjszakai utcán. Talán egy sínpár, autók. A borítón nagy betűkkel: Kentaur. Előkelő, de erőszakos, félig ló, félig ember alakú lény. Az ókori alak útra kel a nagyvárosban?
A szakítás kortalan, az emberből mindig kamaszt csinál. Az elszakadás sokszor ellentétes érzelmek sorozatát zúdítja az emberre. Nyirán közvetlen lírájában az elengedés nehezen körülírható mozzanatát csípi el, és addig marcangolja a múlt eseményeit, míg dűlőre nem jut: „végigjárta a siralmas stációkat, kezdve a hiány / fájdalmával, a kiüresedettnek érzett életével, s / időbe telt, míg öngyűlölete önsajnálatba fordult, / és végül megjutalmazta magát a megbocsátás / gesztusával” (43.). A társ emlékekben, álmokban, s többnyire égető hiányával van jelen: „megfordulok a lányok után, kellett ez / nagyon – ne félj, nem vagyok magányos (…) bokáig gázolok az avarban / a Normafánál, motyogok magamban, és / tudom, ha este hazaérek, nagyon / fogsz hiányozni.” (57.). A Kentaurban a sokat próbált elbeszélő régi és épp véget érő kapcsolatokat dolgoz fel: „Vajon mikor fordult át mindez, / mely pillanat, vagy inkább / események sorozata okozta, / hogy amikor hajamhoz értél, / hogy kivedd a rám hullott akácvirágot, / félrehúztam / fejem.” (17.). A gyengeségről bátran beszél, a szöveg él: „meredten bámultam a cipőmet, ahogy / tőlem függetlenedve rugdossa a félfát, / mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre” (68). A kötetben találunk füveskönyvszerű tanácsot (Vigyázz) és jegyzetszerű szöveget is; az Álomzúzás kilenc verse az álmok furcsa világában próbál talpon maradni: „igyekeztem egyre / fölfelé a lépcsőn / nyomomban néhány / üldöző rohant / csak ajtódig szerettem / volna jutni de / elfogyott a lépcső / alattam és / újra csak zuhantam –” (30.).
A kentaur a görög mitológia élvhajhász alakja, aki gyakran tűnik fel Dionüszosz, a bor és mámor istenének társaságában. Találunk viszont bölcs kentaurt is, ilyen Akhilleusz tanítója, Kheirón. A kentaurok a mitológia szerint Héraklész íjától pusztultak ki. A hős jó barátságban volt a bölccsel, mégis egy eltévedt nyílvesszője sebesítette meg Kheirónt: „de kitisztogatta sebét és bekötözte / gyolcsingéből tépett darabbal, megszárítkozott / a napon, s lassan elindult a hegyre, ám ekkor a / fák közül előlépett az ördög pénztárosa, kezében / fémperselyt csörgetve, kék szemében a halál / hideg ígérete villant” (44.). A kötetben nyílzáporszerű kapcsolatokból kerül ki az elbeszélő, hull vissza a régiekbe, marad magára, néha pedig gyógyulásnak indul egy-egy seb. Öt fejezet csoportosítja a verseket: Az elengedésről, Álomzúzás, Kentaur, Véres leszámolás, Posztumusz elégia. A ciklus- és verscímek rövidek, de egyben sokat sejtetők. A középső egység, a Kentaur elválik a többitől: a narrátor itt nem önmagáról szól, a megfigyelt alak a mitológiai lény, őt kísérjük el egy darabon: „igyekezett / vissza a hegyre, kitépte sarkából a / nyílvesszőt, de az beletört, így nem / lett gyorsabb a futása, és kínzói lassú / halált szántak neki” (39.). A kentaurt, aki menekül, álmodik, megalkuszik, aki olykor óvatlan, vakmerő, majd beletörődő – hogy csak néhány jellemzőt említsünk a vonatkozó verscímekből. Új elbeszélőnk remete létét (Kentaur, a hegylakó) hamar megzavarják emlékei (Kentaur, a megalkuvó). A ciklus így kapcsolódik a kötet egészéhez: a nyitóvers (Tudatom, jól vagyok) egy erdei magányba elvonult embert idéz, aki innen indul el az elengedés keserves útján: „Beszélek hozzád az / egyedüllétben, sorolom, / amiket nem hallgattál / meg. Tudatom, jól vagyok. / Egy utolsó rönköt dobok / a tűzre.” (7.).
A téma univerzalitása nem céloz meg valamiféle ideálisnak tételezett olvasói csoportot. Egyedül a testiséget kendőzetlen nyíltsággal hangsúlyozó elemeknek az emelkedettel való ötvözése okozhat fennakadást: „az úrral próbálok imádkozni / vagy pornót / nézek a tévén / számba veszem / a nyakamban függő / csöppnyi aranyfeszületet / és megmarkolom / a farkam csodálkozva / létezésem evidenciáján.” (25.) Ezek azonban semmiképp sem csupán figyelemfelkeltő közbevetések, hanem a versvilág szerves alkotóelemei. A versek életszagúak: „lázasan álmodom, s lám, / megjelenik a plafonon egy éles, pengevékony / apró rés, mint durcás, szép szádon a hallgatás, / s újra szétáradsz bennem, mint kórházi ágyon / a spontán magömlés.” (62.), s ha kell, ironikusak: „az adjunktus úr meglebegtette előttem a / hirtelen halál lehetőségét is, na, végre / valami jó hír, gondoltam, végtére ez is egy / megoldás, a szívkatéter most a meghitt társ” (61.).
Nyirán Ferenc első verse az Élet és Irodalomban jelent meg 1976 decemberében, majd a nyolcvanas évek elejétől nem publikált. Hosszú hallgatása 2010-ben ért véget; 2016-ban verseskötete jelent meg Apróságok kicsiny tárháza címmel. Az előző kötettől nem szakad el a Kentaur versvilága, a fő szervezőelemek – a társ keresése, elvesztése, a magány – központivá válnak az új kötetben is. Egy olyan férfi hangja szólal meg, aki harminc évvel korábbi szerelmekkel találkozik (Angyalka), s ahogy az előző kötet 10. című versében, ezúttal is fél, „nehogy újra megolvadjon / alatta az aszfalt, ha összefut vele” (43.).
A szerző előző kötetében számos kötöttebb szöveget találunk („de már teszel-veszel a kis lakásban / a konyhából a kávét behozod / s míg kávézom a szertedúlt nagy ágyban / a talpam egyszer megcsiklandozod” [Apróságok kicsiny tárháza, 27.]). A Kentaurban a ritmikailag szorosabb részek inkább a szövegek motorjaként működnek: „Nem lesz újra remete, így döntött; / önmagába húzódik, a világot megszűri, / zaj nem érinti, álljon bár szétázott / nagyvárosi balkonon, mint testetlen / lelken, áthúz rajta minden fájdalom” (38.).
A Kentaur végig ugyanarról beszél: kapcsolatok előtti, utáni állapotok, visszaemlékezés együtt töltött időre, kérdések, vádak, sebek, gyógyulás. A téma állandó, a környezet azonban képes drasztikusan megváltozni: főszereplőnk hol kentaurként vonul el vérző szívvel a hegyekbe (Kentaur, a szobrász), hol kétségbeesetten próbál rendet rakni egy komód fiókjaiban (Mint aki…). Nyirán az új kötetben a mitikus versvilág segítségével új költői oldalát mutatja be, ugyanazt a hangulatot formálja verssé tértől és időtől függetlenül. Ez alkotói teljesítményén túl azért is kiemelendő, mert kreatív olvasmányélménnyé teszi a könyvet: az olvasónak lehetősége van különböző nézőpontokba helyezkedni, s más-más távolságból és más minőségben szemlélni az eseményeket.
A kentaur a művészetekben gyakran két határ, akár két merőben különböző érzés közötti állapot megtestesítőjeként szerepel. „Ülök majd a diófa alatt, s az ordas / magányt lassan torkomhoz szelídítem, / és óborral kezemben megenyhülök az / őszi napsütésben. De tudd: akár / örökké fájsz majd, akár elfelejtelek, / nincs joga másnak, hogy úgy szeressen, / ahogy én gyűlöltelek.” (81.). Az akár egy versen belül is csapongó hang szerelem, gyűlölet és közöny váltakozásából a kötet végére nyugvóponthoz ér, a szakítás kínzó fájdalma oldódik kissé: „már nem rólad szólnak / verseim, nem rólad olvasok fel / könyvbemutatókon, nem rólad / beszélek mindenkinek szánalmasan, / hanem rádöbbenek, hogy a magamra / maradt életem csendjében lassan / újra szeretni kezdelek” (87.).
A kötet végén több összegző szöveget találunk: „Akkor hát ismét a magány, / újra az egyedüllét alattomos / matatása, gyerekek, barátok és / szeretők nélkül; falhoz csapva / már a borospohár.” (80.). A kötetzáró verset színes költői képei és a rendezett verskép távolítja el a többitől. Jól működik azonban zárásként; afféle visszatekintésképp az addig megtett, hosszú útra. A Pilinszky-idézetet nyugodt, rezignált hang követi: „Fázósan érkezik az alkony, ilyenkor / becsukódom, magányom magamra / zárom, s éjjel, mint esőben ázó balkon, / rólad álmodom.” (89.).
Nyirán Ferenc, Kentaur, Napkút Kiadó, Budapest, 2018, 96 oldal, 1990 Ft
