Nyerges Gábor Ádám: Sziránó

|

Regényrészlet

Pusztán a flört fenntartása végett

Verából kiábrándultában ült fel már a vonatra is, méghozzá egy kupéba a kislánnyal, aki az utóbbi időben (Sziránó hatalmas pechjére) valahogy rendkívül népszerű lett (külön bosszantotta Sziránót, hogy pedig ő még mindezek előtt látta meg). Olyannyira népszerű, hogy Sziránó barátai közül épp három csillogó szemű fiú is körbeülte, minden szavát lesve. Sziránóval egyedül csak Áron beszélgetett, ő is csak (fél szemét maga is Verán tartva/csillogtatva) pár mondatra vonta félre hősünket, míg kaján, jágói vigyorral odasúgta neki, fűzik a csajodat, Sziránó. Na, mit teszel? Semmit, leszarom, felelte az olyan fejjel, mint aki szó szerint épp az említett a műveletet végzi. Heh, vigyorodott el Áron még kajánabbul és csatlakozott a Vera körül legyeskedő férfikarhoz. Kurva anyátokat, mormolta Sziránó csak amúgy maga elé, s elővett egy könyvet, amit aztán igyekezett nem fejjel lefelé tartani, míg folyvást letéve-újra fölvéve olvasást színlelt.

nyga_szirano_cover

A második kiadás címlapja

Ha te így, gondolta, akkor én is, határozta el és eldöntötte: ő akkor most egyedülálló, évek óta először ismét. Hamisítatlan férfiösztönnel azonnal neki is állt számba venni az így újra láthatóvá vált felhozatalt. A lányok alapvetően három csoportba voltak oszthatók. Kezdte a menthetetlenül csúnyákkal. Őket, bár nem tartotta magát válogatós típusnak (ellenkezőleg, mély érzésű fiatalemberként számára mindig csak a belső értékek számítottak és ilyesmi, ahogy azt gyakran hangoztatta is). Most mégis a rusnyákat és a legszebbeket (bár fejben megcsillagozta a halmazt, hátha mégis úgy lehetne alapon) azonnal kizárta vizsgálódási köréből és eldöntötte, márpedig ő most biztosra megy. Így feltüzelten cikázó gondolatai körültekintő röntgensugarát végezetül a kétes, néha szebbnek, néha kevésbé szebbnek tűnő lányok csoportjára irányította. Ebben voltak a legtöbben, a tizenvalahányból majdnem tízen. Ez volt a másik lényeges pont, a nagy merítés. Érezte magában a kellő önbizalmat és szükséges sármerőt (vagy mit, akadt el a furcsa kifejezésnél, amellyel politikailag korrektül elkeresztelte az elkeseredettséget). Úgy tűnt, mindennel fel van vértezve ahhoz, hogy bármiféle közeledés, az első, alig észrevehető, kínos jelre a pillanat töredéke alatt egyetlen laza félmondattal visszavonható és letagadható legyen. Ilyen egyszerre van is, nincs is jelleggel működő, biztonsági flörttel kívánta felmérni a terepet. Azt is eldöntötte, hogy akiben a hajlandóságnak akár csak a legkisebb szikráját is felfedezi, neki már tökéletesen meg is fog felelni (elvégre is ugyebár nem válogat), úgyis csak a belső értékek, satöbbi satöbbi, és hát valljuk be, ennyi év delejes szenvedés és kiéheztetett mellőzés után a legfőbb belső értéknek mégiscsak az számítana, ha ezúttal ő is kéne valakinek.

Nem is tudta, milyen szisztéma szerint haladjon, gondolt a névsorra, de az túlságosan rideg, kiszámított módszernek tűnt. Így hát, akivel a helyzet épp úgy hozta, hogy tudott pár szót váltani, azzal váltott, finoman még bókolgatott is, elsütött egy-két viccet, felmérendő a hölgy humorérzékének állapotát (más lehetséges nyomvonalat, amin elindulhat, ekkor még nem látott – és bizony még egy jó ideig a későbbiekben sem –), vagy legalább (sőt, ez volt a fontosabb) azt, hogy hajlandó-e pusztán a flört fenntartása végett úgy tenni, mintha venné a lapot. Az első napon akadt pár haloványan derengő lehetőség, de semmi számottevő. Már éppen Dórinál tartott, tehát véletlenszerűen generált listája vége felé, mikor ottlétük második napján buszra szálltak, valami rendkívül értelmes program keretében (gondolta hősünk cinikus felhanggal), úgyismint libegőzni. Sziránó, bár kellő szkepszissel tekintett a közlekedés minden olyan formájára, ami a levegőben zajlik, tudta, a szigorúan pozitív gondolkodású, és hogy tárgyilagos legyen, el kell ismerje, az ilyen dolgokra valóban tapintattal ügyelő Vivien úgysem engedné fel egyedül, pár nélkül a libegőre. Márpedig a srácok páratlanul vannak, rajta pedig az utóbbi időkben olyan szerencsés ütemben vett erőt e nyomott, szerelmibánatos hangulat (ismertebb terminológiával: depi), hogy az utóbbi napokban oly mértékig csökkent az osztálybéli népszerűsége, aminek köszönhetően biztosra vehette, hogy a barátai közül senki sem akar majd mellé ülni. Így hát vagy a buszon talál valami csajt (a cél tehát ezúttal: Dóri), akivel együtt libeghet (s így leírva mily költői is ez), vagy majd kellő tapintattal a Vivien intéz neki valakit, á la Gondviselés keze. Emiatt tehát valamivel nyugodtabban, magabiztosabban is viselkedett a szokásosnál, így ügyesebben, fesztelenebbül is társalgott Dórival és a mellette ülő Timivel, mint az várható lett volna, míg a már rég nyugdíjaskorú volánbusz a cél felé döcögött, mogorva, házsártos csikorgással kísérve minden megtett métert. Dóri is, Timi is biztatóan mosolygott, felszabadultan kacarászott (Sziránó korábban el nem tudta volna képzelni, hogy folyamatosan följegyzendő történetének állandó belső narrálása során a kacarászott szót is használni fogja egyszer). Pedig teljesen biztos volt benne, hogy ezúttal valóban nem mondott semmi igazán vicceset.

Szinte érezni lehetett a hormonszagot a levegőben, amint huszonvalahány tizenhárom éves kamasz egy ütemre zötyög, szorosan egymás mellé zsúfolva, s bár Sziránó ezt nem sejtette, lényegében mindannyian hasonló elhatározásoktól fűtve. Arról pedig már végképp elképzelése sem volt, hogy Dóri is Timi is nagyjából egy, az övéhez igencsak hasonló terv kellős közepén jár, mégpedig (hozzá hasonlóan) feltehetően ugyancsak annak a bizonyos listának az utolsó harmadában. Ők így juthattak el Sziránóig, méghozzá a sors (vagy mi) random szeszélye folytán pontosan egyidőben azzal, ahogy Sziránó is eljutott hozzájuk. Az égben köttetett. Mindhármuk számára.

Sziránó viszont még azt sem tudta, hogy a két lány nála annyival felkészültebb, hogy ők már a terepfelmérés elejétől kezdve egyeztettek és minden részletre kiterjedő, minden más földi halandó számára teljesen érthetetlenül komplikált rendszert dolgoztak ki, mint ők mondták, a pasik felosztására. A szisztéma, bár végül annyira bonyolult lett, hogy bízvást az idők végezetéül dekódolatlanul maradna, annyi szent, hogy, olajozottan működött, mégha – hősünk nagy szerencséjére – Sziránóig nem is eredményezett kapást. Hogy éppen miért Timinél volt az opcionális jog, a rendszer ismerete híján nem is érthetjük. Ennek ellenére két bájos, könnyed kacaj közt el is dőlt minden. Kell?, kérdezte Dóri hang nélkül, pókerarccal, melyről így nem volt leolvasható, hogy épp reménykedve érdeklődik, hátha Timinek nem, így automatikusan hozzá kerülne a választás joga, avagy csak formaságból teszi fel a lefitymáló kérdést, tekintve, hogy Sziránó olyan egyértelmű NEM, amilyet még nem látott a világ. Kell?, kérdezte Dóri felhúzott szemöldöke. Ühüm, biccentett Timi tekintete, egész helyes. Dóri arca továbbra is póker.

Így Sziránó, bár még a buszról leszálltukban, és rövid, természetjáró sétájuk (hogy arra aztán mi a rosseb szükség lehetett, bosszankodott, ha már a libegőtől kb tíz méterre roggyant le – szinte úgy tűnt, végleg, örök nyugalomra ereszkedvén – a busz), szóval még a séta alatt is abban a hitben volt, hogy ő bizony Dórinak csapja a szelet, tudtán kívül igazából már Timihez tartozott. Így, mikor Dórival beszélgetve, egyre felszabadultabb magabiztossággal sétálgatott, ahogy azt egy épp kiránduló csoportnak kell, párosával, ütemesen haladva, egyenes arcvonalba fejlődve, a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy felejthetetlen megbeszélni valója van a Mancival, valami csat vagy mi kapcsán. Hát jó, gondolta Sziránó, és egy picit mintha összezavarodott volna, bár erről – amúgy is meglévő, nem kis zavarában – ő maga sem volt teljességgel meggyőződve. Idejöhetek?, kérdezte Timi, mikor már odajött. Persze, nézd csak, hogy elárvultam, nyafogott szándékosan hamiskásan, tettetett kétségbeeséssel Sziránó. Ó, te szegény, mosolygott Timi (kifejezetten szép mosolya volt), aki amúgy is zavarban volt, rutintalan pasizóként, arról nem is beszélve, hogy eleve, mindigis zavarban volt, ha bármiféle társalgásban kellett aktívan részt vennie (értsd: neki is megszólalnia). Ez – bár Timi csak azt ismételgette magában, hogy Jézusom, olyan hangsúllyal, ami nagyjából annyit tesz, hogy ő, Timi micsoda egy idióta, teljesen hülyét csinál magából és tuti lerí róla, milyen zavarban van – ellenállhatatlanul vonzóvá tette Sziránó számára. Úgy érezte, eddigi, hármas bájcsevelyük (sőt lényegében egész eddigi hét iskolaévük) során most először vélt felfedezni valakiben valami igazán és kendőzetlenül emberit. Timi tényleg végtelenül kínosan érezte magát, fülig pirult, ihogott-vihogott, nyökörészett, szavakat tévesztett. Hmm, gondolta sokatmondó hangsúllyal Sziránó, hmm, hmm. És bár magában egyre erősödő bűntudatot kezdett érezni szegény Dóri miatt, akit ő, Sziránó eddig álnokul hitegetett, csalfa remények ördögi hálójába ejtett, s ott – talán örök – szerelmi (flörtelmi?) gúzsba kötött, szeretetre éhező lelkében mégiscsak felülkerekedett a Timi (és főleg annak lányos zavara) iránt érzett, valahonnan nagyon mélyről feltörő, elemi erejű vonzalom. Sziránó – ekkori, még nem túlzottan kifinomult saját terminológiája szerint – szerelmes volt.

A dolog annyiban volt még valódibb, igazibb (már-már élethű) példája bármilyen érzelemnek, s ennyiben Sziránó legvelejibb vágyai megtestesülésének, mint korábban bármikor, hogy ezúttal viszonzásra is lelt. Igaz, ezt Sziránó eleinte olyannyira nem vette észre, hogy mivel sejteni vélt valamennyit Timi, hogy is mondja ezt, mijéből, töprengett, míg Timi épp hosszas erőlködéssel némi beszélgetést próbált kicsikarni magából Sziránó heves, mégis inkább csak udvariasnak ható érdeklődésére válaszul, szóval hogy is mondja, töprengett hősünk, iránta való, akár pozitívnak(!) is minősíthető, khm, beállítottságából, szóval, mivel ezt, amit Sziránó szerint a (ezek a) tinik manapság a “tetszel nekem”-mel fejezik ki, na, érjünk már a végére, gondolta, miközben beszélgetésük közben beállt némi kínos csend, mindjárt mondani kell valamit, mert még elveszítjük a fonalat, na szóval, mivel ebből sejteni vélt (mert) valamit, még annyira sem hitt a dologban, mint amennyire egyébként még megengedhette volna magának. Na, ez kacifántos volt. Ez jó, kuncogta Timinek, apró, még határértéken belüli fáziskéséssel, miután időközben visszapörgette a lány mondatait, melyek mint valami betelni készülő üzenetrögzítőn, gyűltek Sziránó gondolatainak felszínén, míg ő a tetszés meg a tinik lélektanán merengett bölcs, belső magányában. Hehe, most jött rá, hogy Timi épp viccelt (viccelni próbált) vele, meg próbálta nevettetni, őt, Sziránót, az osztály koronázatlan (sőt, koronázott) tréfamesterét, a humor nagyágyúját, Karinthy Frigyes elsőszámú földi helytartóját. Lopva a lány arcára villant a tekintete (feltűnően nem mertek egymás szemébe nézni, túl közel ültek hozzá), egy-két izzadságcseppet látott Timi homlokán gyöngyözni, na hű, állapította meg magában, ahogyan azt egész élete során, később is mindig sietett leszögezni (voltaképp rögzíteni) belső értekezésében, mikor valaki hasonló (csak már felnőttebb) szituációkban véletlenül a kezéhez ért, pirulva, szempillarebegtetve kacarászott, finoman jelezte, hogy hát bizony ő már ettől a fél pohár bortól is jócskán becsiccsentett, vagy nemes egyszerűséggel szavak nélkül a tudtára adta, hogy nem visel bugyit. Elhessentette e ponton még különben is anakronisztikusnak ható gondolatait a bugyi hiányáról és mindenféle csiccsentésekről, ez itt most kényes szituáció, borotvaélen táncol, hiszen ennek a lánynak most már eggyel kevésbé kizárt, hogy ne adj úristen, ha nem érti félre, voltaképp és talán, khm, hogy is mondják a (ezek a) tinik. Tetszik.

Nemcsak a giccsre ingerlő szöveghely csábításának engedve nyugtázta, hogy lebegtek. Azaz, legyünk stílszerűek, libegtek. Dóri tapintatos (sőt már-már túlságosan is hangsúlyozott tapintattal bonyolított) leléptével ugyanis, hogy-hogy nem, ketten maradtak a sorban, amely ezúttal is csak szigorúan kettes alakzatban sétálgathatott a “természet lágy ölében gyönyörködve”, kirándulás címszó alatt, viszont – mégiscsak nyaraltak, vagy mi – azért ezúttal lehetett egy kissé csálé. A gyerekek persze, ezek a büdös kölkök, ahogy a kíséretként és “a jó hangulat felelőseként” ide is elcepelt Sakáll tanár úr bólintott magában gondolatmenetének e pontján, rögtön vissza is éltek a kínálkozó lehetőséggel, és mint az ökörhugyozás, össze-vissza csatangolták az immáron kiegyenesíthetetlen menetoszlopot, hangos és precíz tanári vezénylet ide vagy oda. Így tartottak a libegő felé. Megérkezvén már csak engedni kellett az élet (azaz Dóri és Timi) által oly gálánsan megírt forgatókönyvnek, s Sziránót is meglepte, milyen természetességgel jön belőle, az újdonsült viszonzott szerelmesből (vagy hogy is mondja) a finom érdeklődést sugalló, kissé remegő hangon prezentált, mégis már majdnem hetyke flörtnek ható kérdés: maradhatok itt? Timi hirtelen köhögni kezdett, de hálisten (HÁLISTEN, gondolta), még időben megfékezte a hirtelen támadt zavart, mely amúgy is megtépázott, finom, nőies eleganciáján újabb, életre szóló sebeket ejthetett volna, s bár fülig vörösödött, nagyon halkan még ki tudta nyögni, igaz, még kissé reszelős hangon, két köhintés közt krákogva (habár szándéka szerint hasonló hetykséggel): igen. Vigyorogtak. Kényszeredetten, zavarban és bátortalanul, mégis nyugodt ábrázattal: ezt lerendezték, mondhatni túl vannak leendő (sőt, e pillanatban lényegében el is kezdődő) kapcsolatuk nehezén.

Részlet a szerző Sziránó című regényéből.

2015. március 7. Tollas Rádió-interjú-2

Nyerges Gábor Ádám

CÍMKÉK: