Nagyon féltem
Szelidüljetek vissza hozzám,
idáig eltelt évek.
Ülhetnétek az ágy szélére,
ahogy régebben is tettétek.
Vigyázzunk egymásra álmunkban,
mert semmi sem véd meg ébren,
és hogy nincs remény, nem segít
már, ha belátom vagy megértem.
Egyszer szerettem csak, de sokszor
meg nem, mikor lett volna kit,
s lemaradtam minden napról,
míg vártam inkább a holnapit.
Félek, hogy kevés az emlékem,
így egyedül kell leélnem
újra és újra hiányzó
első harminc-negyven évem.
Már megbántam, hogy hanyag voltam,
és felnőttem véletlenül,
mint egy ártatlan elítélt,
aki más helyett sok évet leül.
És megbántam a kényességem,
hogy mint szép ruhát, nem gyűrtem,
megőriztem gyerekkorom,
de valahogy mégis elnyűttem.
Nagyon féltem, hogy nem marad
meg semmi a világban
örökké, és ha van halál,
nem lesz majd jó szívvel irántam.
Messzibbre sejtem még egyébként,
mert van még mit elfelejteni,
a megmaradó élet így
lesz inkább képzelt, mint emberi.
Fának kellett volna születni,
zöldnek és még inkább halknak,
hogy ne kelljen emlékezni
azokra, akik meghalnak.
Későn tudtam meg, mit kellett volna,
míg én annyi mást csináltam –
s most, mint rémálmukban rossz gyerekek,
kezdek hinni a másvilágban.
Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő Az elfelejtett ünnep című kötetéből.
Nyerges Gábor Ádám
