Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés
Ezekben a versekben az egy helyben való toporgás közben kitágul az idő, és ijesztővé vagy éppen keserédessé merevednek a múlt alakjai, a volt szerelem, az elmúlt gyerekkor.
Nyerges Gábor Ádám
Az osztrák pszichoanalitikus, Otto Rank nevezetes megállapítása szerint az ember az élettől és a haláltól fél leginkább, s a félelem e kettő között rángatja oda-vissza. A halálfélelem a költészet egyik legkorábbi témája, de ha az a bizonyos költő még várta is a halált, sosem azért, mert félt volna az élettől. Az életfélelemről általában kevés szó esik: ez az, ami szégyen. Amit rossz bevallani, mert az élethez valahogy hozzácsapták azt a hamis marketingszöveget, hogy szép. Pedig hát.
Nyerges Gábor Ádám Berendezkedés című kötete azonban kevésbé óvatos ezzel a tabuval. Lírai beszélőjének odavetett megjegyzéséből már az első oldalakon egyértelmű, hogy valami ilyesmiről van szó: a lehetőségek „formális logika szabályai szerint” való latolgatásáról, „teszem azt”-féle titkon elgondolásokról, tudva, hogy ezt sem lehet örökké (legfeljebb „egy darabig”), meg aztán győzni sem győzelem („ügyetlen hadvezér, / aki még győztes csatáiban is rendre veszítve nyer” – 25). Vannak lehetőségek, hol reálisabbak, hol csak zárt egek, de vannak. „De ugye a félelem. Meg a visszautasítás” (23). Közben az élet nem szép, de nem is csúnya, a baj az, hogy „nem érnek rá dolgai végre eldőlni” (55).
Ezekben a versekben az egy helyben való toporgás közben kitágul az idő, és ijesztővé vagy éppen keserédessé merevednek a múlt alakjai, a volt szerelem, az elmúlt gyerekkor. Ezeket az időtlen, nem sorsfordító, hanem a nagy pillanatok után késve kullogó momentumokat veszi szemügyre – s ami azt illeti, inkább mikroszkóp alá – ez a kötet. A beszélő lemaradásélménye már az első versben pozicionálja a megszólalásokat: „most, mikor már elvonult a vihar (…) rémlik, hogy valamit még mondanál” (5).
A történések hiánya szembetűnő ezekben az apró mozzanatokban, s úgy tűnik, ez az eseménytelenség magában hordozza azt is, hogy a külvilág meghatározhatatlan: „magányos kis csillagunk” legfeljebb „utasszállító repülő” (6), a dolgok nem olyanok, hanem ilyen-olyan „jellegűek”, ilyen-olyannak „tűnnek”. Ebből szinte következik, hogy a szubjektum helye kérdéses. A helykeresés egyik mozzanata az írás, a megfigyelés, a másik a belenyugvás: itt lenni az „egyre rokonszenvesebb, örök ittlétben” (Túloldal, 13).
Valahol itt kezd el körvonalazódni a kötet címadásának miértje: Berendezkedés. Nyerges kötetében, úgy tűnik, e fogalom elsősorban személyes, tehát vonatkozik az otthonra, illetve a saját gondolatok otthonos mikrokörnyezetében való „pakolászásának” körülményességére, de valamelyest közéleti is, nem véletlenül, hogy ritkábban használt, de elő-előforduló motívum a külföldre költözés: van valami, ami nem tetszik ebben az országban (A következő percben érkezők, 63).
A szerző korábbi munkáira fokozottan jellemző önironikus gesztusokból kevesebbet kapunk – ami üdvözlendő –, s ha igen, jobban működik, amikor a versek nem hangsúlyozzák túl a kiúttalanságot. Sulykoltnak tűnik A síkból kiemelve, feltöltődne című vers záró „Basszameg” sora, annál összetettebb, s ezáltal izgalmasabb a Leginkább című versben felvázolt tér a pallóval, amely a „féltett dolgok” szűk birodalma.
A szövegekben állandóan felsejlik és visszatér egy, a beszélő által sejtett misztérium – álom, fantázia, kozmosz, szerelem –, amelynek racionalizálása szándékos törést okoz, lefokozottságot eredményez. Ugyanakkor a racionalizálás újra és újra csődöt mond: „csak űr van és magány, amint azt nem egy űrteleszkóp felvételei is megerősítik” (45). A misztériumból való kimaradás egykedvű lemondással párosul: „a szép lányok helyetted végül / megtalálják magukban istent” (42); [a felhőkbe] „még sosem látott beléjük semmilyen alakot vagy figurát” (56). Csak lassan bontakozik ki a személyességnek egy közvetlenebb szintje.
Monumentális méretű, gyermekkortól felvázolt élettabló jelenik meg az „Abban a házban” című felkészítő költeményben (71), amelyben Nyerges lírája mind időkezelését tekintve, mind vallomásos-személyes hangnemében eddigi csúcsára ér. Miközben az életmű és a kötet számos más versében az irónia vagy a nyelvi megmunkáltság eszközeivel tartja el magától a tartalmat a beszélő, itt megdöbbentően direktnek, jobb szó híján, „őszintének” hat. Ebben a versben van a kötetértelmezés egyik kulcsa:
„Szóval hogy talán csak nem jut eszembe mikor
haltam meg ha ez tényleg épp ugyanolyan mint
az élet és hogy a tulajdon szemem előtt tart majd
örökkön örökké minden
abban a házban” (77).
Érdemes a kötet e pontjáról visszafelé is olvasni: a Tárgytalan című versben a beszélő búcsúlevelet ír „valaki helyett” („Kinek üzennék? Én, nekem?”, 36), máshol a halál a tehetetlenségérzésével kapcsolódik össze (58). Visszatérő motívum az ég, amely a transzcendenssel való érintkezés csatornája lehet egy olyan helyzetben, ahonnan egyébként nem lehet kilátni: „csak nézd kilátásaid zárt egét”.
Ha valaki költözködött már új lakásba, házba, tapasztalhatta, milyen, amikor az újonnan elrendezett tárgyainkkal a jövőbe kívánjuk vésni a jelent: leteszünk egy széket, fotelt, hamutartót a helyére, s mintegy eltervezzük, hogy az a bizonyos tárgy azontúl ott lesz. Érdekes, hogy a kötet utolsó, egyben címadó versében pont az ellenkezőjét olvassuk: „Féltve őrzött tárgyaink mikor vesznek majd el?” Az utolsó kép summázni látszik a kötet szándékait, a lírai én mintha arra intene, hogy az imént vázolt fajtájú berendezkedést talán kerülni kellene: „még erre az irritált ébrenlétre is berendezkedtünk” – írja.
De milyen ragyogó az utolsó tagmondat. A vége, a halál nem este, hanem – reggel.
Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés. Budapest, PRAE.HU, 84 oldal, 2790 Ft
