Nyelvi űrutazás a biotechnológiában

|

Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez

Sirokai Mátyás legújabb kötete, az idei könyvhétre megjelent A káprázatbeliekhez fontos és aktuális kérdéseket vet fel, mind irodalomértésünk, mind pedig nyelvfelfogásunk szempontjából.

2225942_5

Nem meglepő, hogy egy verseskötetnek ezek, vagy ehhez hasonló kérdések állnak a középpontjában, ám ezzel máris leegyszerűsítem a kérdést, hisz sokkal inkább prózaversekkel állunk itt szemben, semmint egy klasszikusabb felfogást követő lírával, és ezáltal természetesen egy határhelyzetet is elfoglalnak, melyre mind a kötet, mind a versek is próbálnak reflektálni.

A kötet öt ciklusból épül fel, melyeken belül önálló címmel nem, csak sorszámmal rendelkező írások találhatóak, melyek így teremtik meg az egyes ciklusok és ezáltal a kötet egészének kohézióját is.

Az öt ciklus tematikusan is megidézi Mózes öt könyvének tartalmát, ahogy az már nem ismeretlen a magyar költészetben, elég Oravecz Imre Hopik könyve című kötetére gondolni. Mózes öt könyve, név szerint a Genezis, Exodus, Leviticus, Numeri és Deuteronomium, valamint a kötet ciklusai, Az első föld, A kettő és az árnya, A szövevény, a címadó A káprázatbeliekhez és a kötetzáró A mennyek országa témájukat és kérdéseiket tekintve többé-kevésbé megfeleltethetőek egymásnak.

Az első föld ciklus, és így a kötet első szava, „Kezdetben” (I.1.; 7.o) is a Biblia első mondatait idézi meg. A későbbiekben ilyen közvetlen felidézéssel nem, csupán vallásos felhangú kifejezésekkel és szókapcsolatokkal találkozunk, mint például a folyton visszatérő, és az Ószövetség egészére is utaló első szövetséggel, illetve olyan, az Újszövetség szempontjából fontos motívumokkal, mint a fügefa.

A második ciklus témája az Exodussal megegyezően a vándorlás, ám inkább elvont fogalomként, a nyelv alapját jelentő differenciák közti folyamatos oda-vissza mozgásként tételeződik, mely eldönthetetlenségében, a két jelentés közti űrben mozogva teremti meg a kötet értelmezéséhez szükséges kereteket, valamint itt kezdődik el annak a nyelvfilozófiának, nyelvértésnek a felvázolása, mely a későbbiekben egyre bonyolultabbá válva, fokozatosan erőszakolja ki a kötet folytonos újraolvasásait.

A szövevény című ciklus, mint a fentebbiekből kikövetkeztethető, a Leviták könyvével állítható párhuzamba, ám itt a nyelv egyszerre mechanikus és misztikus, az űrrepülést és a fogantatást mintázó szabályait ismerjük meg. A kötet egyik legérdekesebb és a legizgalmasabb darabja, a III. 3. (33.o) a szöveg irodalmi létmódját működtető, egyik legalapvetőbb költői eszközről tesz fel kérdéseket, mégpedig a hasonlatról, a három alapvető névmáson keresztül: ezek az Az, az Én és a Mi. Innentől válik világossá és tisztán követhetővé, hogy a kötetben eddig megjelenő különböző világok és bolygók, valamint a növényűrhajók és az álomutazók nem egy túlhajtott sci-fi látomás részei és részesei, hanem magának a kötet nyelvének aktív résztvevői és alakítói, egyszerre alanyai, állítmányai és tárgyai.

A címadó A káprázatbeliekhez ciklus még erősebben eltávolodik az addig a háttérben halványan érzékelhető narratívától és sokszor inkább szabályok és előírások megfogalmazása zajlik benne a szemünk előtt, melyek a nyelv mágikus voltára irányulva a nyelv által kifejthető hatalom és az egyén nyelvi alárendeltségének kérdéseit helyezik előtérbe.

A III.3.-hoz hasonlóképp önmagában is érdekes pontja a kötetnek a IV.2. (44.o), mely az addig csak emlegetett rendteremtő ismétlődést viszi színre a kezdetben még a bibliai gondolatritmust idéző szerkesztésmódjával, mely azonban hamarosan átvált az addig csak érintőlegesen tárgyalt technikai, kombinatorikus ismétlésre. Ez a technika igen kevés szóból, szóelemből próbálja meg létrehozni a lehető legtöbb létező mondatot, vagy ha úgy tetszik, világot.

A záró ciklus témája pedig már maga a nyelvi teremtés, mely nem csak a nyelven belül megy végbe. A kötet lapjain mesterséges lények elevenednek meg, melyek egyszerre teszik fel a teremtő és a teremtett kapcsolatára vonatkozó kérdéseket, valamint problematizálják a teremtés jogosságát. A ciklus zárlata ugyanakkor kérlelhetetlenül visszairányít minket a kötet elejére, az újraolvasást kikényszerítve.

A káprázatbeliekhez tehát a nyelven belül mozog, azt tünteti ki, teszi meg saját univerzumának. Ám ez nem önkényesen, hanem tudatosan építkezve történik meg, előbb meg kell értenünk, hogy mit jelent egy bolygó, mit jelent a rakéta és az atmoszféra, mint jelent maga az utazás, hogy később ezekben a nyelv szavaira és aktusaira tudjunk ráismerni.
Természetesen ez, a nyelv és a nyelviség konstruáltsága felől kiinduló olvasat nem érvényteleníti azokat a meglátásokat, melyek a kötet elejéből építkezve sokkal inkább a természetes és a mesterséges összemosásának lázálomszerű képeit helyezik előtérbe, és melyek különösen alkalmassá teszik a könyvet napjaink bioetikai, illetve kibernetikai, egymástól korántsem független diskurzusainak elővételére és azok irodalmi alkalmazására.

A korábban említett Hopik könyvéhez hasonlóan ettől a kötettől sem áll távol a mítoszteremtés szándéka, akár ha azt egy nyelvi, akár pedig, ha a fent vázolt szempontok alapján egy pszeudo sci-fi¬¬-mítoszként próbáljuk meg értelmezni. A könyv címe – A káprázatbeliekhez – egyszerre fogalmaz meg egy ódaszerű megszólítást a kötet titokzatos szereplői felé, illetve az olvasót is saját megszokott terén kívül helyezi, amennyiben magunkra vesszük a megszólítást.

A kötet azzal, hogy a nyelvet problematizálja, óhatatlanul is mindent nyelvvé, nyelvivé tesz és ezzel túlzsúfolttá is válik, hiszen így túl sok problémakört vállal fel és próbál tematizálni egyszerre. Miközben egy egyetemes nyelvet próbál feltárni, a test és a képzelet nyelvi korlátait is színre viszi, így pedig már olyan tárgyköröket is magához vonz, mint a digitális és/vagy virtuális megjelenítés kérdései vagy a test megtapasztalásának módjai. Ezek, valamint ezek végtelen egymásra íródása végső soron fenntartja a feszített tempót, ez azonban nagyon sokszor kiüresedve cseng.

Ez a túlzsúfoltság a prózavers formájával és feszítettségével kiegészülve folyamatos figyelmet követel az olvasótól, aki ezt fenntartva ténylegesen egy bibliai léptékű teremtéstörténetben találja magát, melynek eseményeire a későbbiekben folyamatos utalások történnek, s melyek nélkül a kötet nehezen érthetővé válik. Épp ezért a verseskötetektől némileg idegen lineáris olvasást követeli meg a könyvben amúgy lappangva meghúzódó narratíva, amely így csak egy igen alapos végigolvasás után teszi lehetővé a véletlenszerű felütéseket.

A kötet így vállalja fel a prózaversek létmódját, amennyiben saját magát is a verseskötetek és a – a magyar irodalmi hagyományban egyébként is némileg amorf és nehezen körülhatárolható – novellaciklusok között próbálja meg definiálni.

Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez. Budapest, Libri Könyvkiadó, 2015, 68 oldal

CÍMKÉK: