Norman Mailer: Meztelenek és holtak (The Naked and the Dead, 1948)
A regény újraolvasását az indokolta, hogy az utóbbi két évben négyszeresére nőtt az iraki-afganisztáni háborúkban részt vett katonák, veteránok között az öngyilkosságok aránya.
Norman Mailer 1923-2007 Fotó: Wikipédia
A NatGeo-n mostanában megy egy sorozat a Csendes óceáni háborúról, ahogy a Midway szigeteki győzelem (1942 június) után az amerikai tengerészgyalogosok szigetről szigetre mennek előre, iszonyú vérvesztességgel (amit persze nem mutatnak). Bár mindenki ismeri az Iwo Jima-i emlékművet, emblematikus szobor az áldozatokról, tán még a rettenetes guadalcanali csata is előbukik emlékeinkből. A japánok minden szigeten a végsőkig ellenállnak, a „végsőkig” náluk a halált jelenti. Nem is erről akarok beszélni, hanem a mai tévé-képeskönyvet kiegészítő/cáfoló regényről, Norman Mailer Meztelenek és holtak című klasszikusáról. Háttérirodalomnak kezdtem használni, hogy voltaképp hogy is volt ez a háború utolsó szakaszában történt história. Európában ’45 május 9 óta már béke volt, ott, a Csendes óceáni hadszíntéren még az atombombáig (1945 augusztus 6.) irtózatos harcok folytak. Hiroshimáig több mint százezer amerikai katona esett el. A Fülöp szigetek visszafoglalásától Okinawáig és tovább a szövetségeseknek nagyobb veszteségeik voltak, mint a normandiai partraszállás idején.
A regény újraolvasását az indokolta, hogy az utóbbi két évben négyszeresére nőtt az iraki-afganisztáni háborúkban részt vett katonák/veteránok közötti az öngyilkosság aránya. (Az utóbbi hét-nyolc évben négyszer annyian dobták el életüket, mint amennyien harcokban estek el – írta nemrég a New York Times. Miért? – törtem rajta fejem, így jött kezem ügyébe Mailer regénye.
Norman Mailer huszonöt évesen, közvetlenül a háború után (1948-ban) adta közre regényét, ami akkor nagyot robbant (azonnal bestseller lett), máig a legjobb háborús regényként tartják számon. Szerintem nemcsak azért, mert első volt a véres igazság dokumentumszerű leírásában, hanem mert Mailer még lehetett őszinte. Ezt csak azért írom ide, mert később (már a tévékorszakban, a vietnami harcok idején) a katonai vezetés észrevette, hogy a véres képek lázítják a közvéleményt, ezért a harcok valóságának képszerű közvetítését betiltotta. Joggal, mert a háborúellenes mozgalmak gyúanyagát a tévéből jött véres (rémes) tudósítások is táplálták. Irak/Afganisztán idején ezeket a hiteles tudósításokat betiltották: hullákat, véres sebesülteket nem lehetett megmutatni. Mailer még e tilalmak előtt írta a regényét – ezért amit a Csendes óceáni szigetháborúk véres, kegyetlen valóságáról tudni lehet, azt innen tanultam. (Mailer maga is részt vett a Fülöp szigeti harcokban, nemcsak résztvevő és szemtanú, hanem író-zseni volt…)
E hosszú bevezetés után végre hadd beszéljek a regény tanulságairól. Mi mindenről volt bátorsága Mailernek ebben a hétszáz oldalas eposzban beszámolni? Olyasmikről, melyek ma hadititkoknak számítanak. A regény egy (kitalált nevű) sziget visszafoglalását írja meg, a partraszállástól a japán ellenállás teljes felszámolásáig.
A történet az első rohamcsónak útjával nyit. Rögtön, az induláskor, a rohamcsónakokból kiszállók közül a legrokonszenvesebb srácot – Hennesey nevű katonát – egy srapnel találja el, beszakad a sisakja és meghal. Ez a véres halál – emlékként, a katonák tudattalanjába vésődve – a regény végéig vissza-visszatér.
A regény a hadműveletet egy gyalogos szakasztól a harcokat irányító tábornokig több szinten követi az eseményeket. Itt mutatkozik meg Mailer bátorsága: a seregben egyre erősebben alakul ki az egyszerű katonák és a tisztek közötti osztálykülönbség. Nem én nevezem így, Mailer annak a tényeit sorolja, ahogy a tisztek lenézik a „talpasokat”, a legrémesebb csatákban fogyóeszközként kezelik őket, míg a bakák utálják a tiszteket, akiknek mindenféle előjogaik vannak, az étteremtől kezdve a véres csatákból való kimaradásig. A tisztek meggyőződése hogy csak a műveletlen baka lesz engedelmes és jó katona, úgy is bánnak velük. A parancsnok úgy véli, legfőbb eszköze, hogy katonái féljenek tőle. (Ha jól emlékszem, Nagy Frigyes mondása volt, hogy a baka akkor harcol igazán, ha jobban fél a parancsnokától, mint az ellenségtől.) Ugyanakkor a regény realista: a kölcsönös lenézés ellenére a harcokban jól működik a hierarchia, mert a rettegés legyőzi a tisztekkel szemben ellenérzéseket. Mellékesen: a tisztek utálják a zsidókat, megy az antiszemita sóder a kantinban – van ugyanis néhány GI, aki zsidó… (Egyikük, a Roth nevű, bele is hal az egyik kiküldetésbe…) De tisztek az afro-amerikaiakat is utálják – a hadosztályban nincs színes bőrű… Utálni őket így is lehet. Az egész tisztikar konzervatív, vagy egyszerűen így jöttek a családból (délről), hiszen a többségük második-harmadik generációs tiszt, az apuka és a nagypapa is tiszt volt: örökölték a világképet, a rangra való alkalmasságot, a közös (összekötő) nyelvet. Mailer könyörtelenül lefesti őket. Ez az osztálykülönbség (kasztszerűség) még a tisztképző előtt kezdődik, ott csak megerősödik.
A másik újdonság szinte hihetetlen. Mailer a hadműveletet irányító főtiszt, Cummings tábornok ambivalens arcképét rajzolja meg. Egyfelől kitűnő stratéga, jól vezeti a hadosztályt, a katonák felnéznek rá. De szereti megalázni beosztottjait. Elsősorban segédtisztjét, a Harvardot végzett baloldalit, Hearn hadnagyot. Bizalmas viszony alakul kettejük között, bár állandóan vitatkoznak, egészen addig, míg a hadnagy észre nem veszi, hogy a tábornok szexuálisan akar hozzá közeledni. Egy tábornok – meleg? Ez akkor, abban az időben is hihetetlen merészség volt a sereg érinthetetlenségét illetően. (Akkor – kb. a hetvenes évekig – még büntetendő cselekmény volt a homoszexualitás.) A regényben ugyan csak halványan rajzolódik ki ez a vonzalom, de mikor a tábornok úgy érzi, lelepleződik közeledésével, bosszút áll, és a tisztet, szakaszával egyetemben, kivezényeli a legveszélyesebb felderítő munkára, ahol a hadnagy egy rémes kézicsatában elesik.
Végül a hétszáz oldal legnagyobb poénja, hogy hiába tervezték meg a főhadiszálláson a sziget elleni offenzíva végső szakaszának bonyolult részleteit, kiderült, hogy haditerv mehet a szemétkosárba, a japánoknak elfogyott a lőszerük, ennivalójuk, és a többség vagy öngyilkos lett, vagy megadta magát. Itt újra találkozunk Mailer kegyetlen őszinteségével: a „nem ejtünk hadifoglyokat” gyakorlatának bemutatásával. A megmaradt japánokat elfogják, egy darabig gyűjtik, aztán így vagy úgy, lelövik őket. Ez a háborús bűn a mai napig vita tárgya, de Mailer nem törődött vele, megírta.
Élmény volt újraolvasni. Ilyen regényt ma nem lehet írni, annyi tiltó tábla van már kitéve. A végső tanulság: a háború – borzalmas, véres, és mit mondjak, tele van bűnökkel. Melyekről hivatalosan és újságírói szinten egyaránt hallgatni kell.
