Két vers
Csapások
Csúszómászók, indák mindenütt,
sok ismeretlen énekű madár és
borostyán, aranyfüst-perspektíva.
Színek és jelek mentén tekergő
háromszögek s karikák között
a fák mutatják, merre tart az ösvény.
Veszélyes itt a térképről letérni,
gyűrűző gyíkok és az aljnövényzet
között a vijjogásban botladozni.
A tájat nemsokára hó borítja,
és ropogósra fagy minden levél.
Az esztendő már lassan ágyba bújik,
az ösvények is elnéptelenedtek,
a nemhivatalos csapásokat beszőtte
az erdő ágas-bogas krónikája.
És N. most megy tovább csak önmagában
(csapását születésekor előre láttam) –
egy kontinensnyi erdőben bolyongva.
Mínusz tíz
Vörösen vibrál a hó a néma utcán.
Ilyenkor a nap sem hallgatja meg, aki
hozzá fohászkodik. És ilyenkor
a reggelek is valószínűtlenek, nemhogy a nyár,
amely már csupán elmélet, semmint emlék.
A buckákon hólapátos törpök sürögnek,
akár sáncok között, ostromkor,
az első rénszarvascsorda pedig
visszatért a házőrzőugatta külvárosba.
Az egyik dög a drótkerítés mentén
koslat fel-alá, figyeli az autókat,
és üvölt. Megfordul, visszamegy
a kihalt telep túlsó felére, és megint üvölt.
Vörös hó. Fekete hó. Lerágott jövő…
velejében a fagy, akár egy rézkulcs a kézben.
(Tarcsay Zoltán fordításai)
Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő Gólyák és rétesek című kötetéből.
Norman Jope és Tarcsay Zoltán
