Nemes Nagy Ágnes és az Újhold
Száz éve született Nemes Nagy Ágnes. A magyar költészet kiemelkedő alakjára emlékezünk.
Nemes Nagy Ágnes 1922-1991
Az Újhold-Évkönyv 1991-es második kötetével befejeződött az a vállalkozás a magyar irodalomban, amely összeforrt Nemes Nagy Ágnes nevével. Akkor ismét elfogytak a daliás évek az irodalom egy intézménye mögül. Az Újhold esetében ez az akkori volt a második alkalom az „idő előtti” befejezettségre.
Baljós lenyomata a világ múlásának, hogy a kidőlt folyóirat mellől kidőltek a „hátasai”: amidőn a kilencvenegyes második kötet, az utolsó, szerkesztői munkálatai folyhattak, temették el Nemes Nagy Ágnest.
Az augusztus, a magyar irodalom fekete listáját író balvégzetű hónap, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Hajnóczy Péter, Nemes Nagy Ágnes halálozási ideje. 1941 augusztusának nyár végi elsötétült horizontján tűnt el a Nyugat. Babits távozásával valami fájdalmas és feszengő érzésnek adva formát, szűnt meg a magyar irodalmi modernizáció e pompás, egyedülálló lapja. A folyóiratok furcsa, de komoly megszemélyesítése azért nem elfogadhatatlan, mert természetes módon illeszkednek az irodalom nagy személyiségeihez. Babits és a Nyugat. N. N. Á. és az Újhold. Az imponáló párhuzam tragikus képlet kirajzolódása egyúttal: abbamaradt az Újhold-Évkönyv és N. N. A-t gyászoltuk. Az egymáshoz való kapcsolódás, amit az előző mondatban a költőnő neve és az egykor volt folyóirat évkönyvesült megelevenedése jelez, nem erőtlenebb, mint a Nyugat és a Babits név összetartozása.
Tanító és tanítvány. Magyarázó bővítmények nélkül ismert a fogalompár tiszta értelme mára, N. N. Á. palástolatlan tette (értsd: tartása) óta. Idézni kell a feledhetetlen esszéből, A hegyi költőből: „Muszáj volt hordoznom magamban aktualitását, mert ezzel a magyar irodalom egészének aktualitását hordoztam”. Az úgynevezett ötvenes évek világát kommentálva írja ezt, arról a helyzetről szólva, amikor Babitsot szükségtelennek tekintették saját hazájában. Szélső helyzetről tudósít tehát: Babitséról és az övéről. Amit az előbbi emléke elszenvedett azzal, hogy mély verembe zárták, azt ő testközeli fenyegetettségnek élte meg. Takarékos fogalmazással: elfogyott a levegő körülötte. Könnyű a kései, nagybeteg Babitshoz életrajzi értelemben odatartozó mintázatot itt meglátni, ami metaforikusan egy kultúra haldoklásának képét idézné föl. Ha könnyű, ha nem, a N. N. Á. által észszerűen „meg-megújított hűségeskü” egyik alapformája mégis innen származtatandó. Tudni, hogy van Babits, „hiszen kezébe tettem le matróz-blúzos hűségeskümet egy rejtett szellemi kazamatában” – mondja. „Apa-kép volt Babits a két háború közötti magyar irodalomban; annak minden súlyával és kényességével” – olvashatjuk.
Babits: fényforrás a maga korában, hozzá fogható tehetségek között is. Az Újhold nemzedékének mintaképe ő, valamilyen csak kevésszer adódó ideális elrendezés szerint, a folytathatóságnak abban a rokonszenves tudatában, amely nem azt állítja fellengzősen, hogy minden őt megelőző szavatossági ideje lejárt. Az egymás után következő nemzedékek sora nem szezonális kérdés az irodalomban. Ennek szelíd és erőszakos formája, mint elfogadás és tagadás, épp az Újhold körének súlyos tapasztalata. Ők az eltökélt lépéstartás koreográfiájával követik Babitsot, a töretlen belső hűség azonban nem akadály, hogy a maguk egyedi tehetségét kifutva éppen Babits-féle magaslatok közelébe jussanak az irodalom térképabroszán. Minden talmi dolognak fordítottjaként: Babitshoz való „erkölcsi” és „szakmai” igazodásuk eredménye, hogy művészetük, „életművük” a magyar irodalom mellőzhetetlen része. Nem puszta ellenérzés és fintor az, hogy szellemileg sötét korszakok olcsó belzebubjai fölfüggeszthetőnek, eldobhatónak vélték, amit ekként, magatartás- és magasság-élményként, maga után hagyott Babits. Ez az újholdasok számára azt jelenti, hogy nem elhomályosuló örökség a Nyugat. Ez jelenti az Újhold képviselőinek tartását, hajlíthatatlanságát, köznapi dolgokban s „az irodalmi magatartás” ügyeiben egyaránt. A szabadság utáni olthatatlan szomj, a széptani becsvágy, a megvesztegethetetlenség kinyilvánítása – mint nélkülözhetetlen alap a megszólaláshoz, s tegyük hozzá: az élet éléséhez.
- augusztus. Az első lemerülés.
Az Újhold első elsüllyedése, elsüllyesztése – utólag tán úgy lehet azt is látni: mintha csak egy jelzőbója lemerült volna – nem csúszás, félreértés, nem a túl gyakorlatias, ezért torz irodalomszervezés tehetetlen kézmozdulata, mely önmagát kényszeredett dühvel igazolandó – a kákán is csomót keres; „csupán” (iszonytató idéző jellel) a Jalta után idevonszolt világrend ránk szakadt részének működési zavara. A jó ízlés szerint: alantasság. A nagyjából „a mindennek befellegzett” érzése és beteg hangulata. De: ennek a beszüntetett, meggyalázott első Újholdnak az emlékét nem moshatta el az idő. És innen folytatódik a történet a második lapalapítással, az Újhold-Évkönyvvel.
Megint a fekete keretbe szedett dátumok a borító belső lapjáról.
Újhold folyóirat. 1946. július 1948. augusztus (7. szám).
Újhold-Évkönyv. 1986/1 — 1991/2. Félévenként megjelenő antológia.
Mi tanulható az ÚjholdtóI? A kérdés nem költői; Balassa Péter ragyogó esszéjének a címe: autentikus kérdés, autentikus válasz, autentikus szerző. Ez a hármasság jelzi, hogy Balassa az Újhold gárdájához tartozik, a második nemzedék vezéralakja. Ez természetszerűleg az időbeli egymás után következésre értendő, e fogalmazás a tradíció alapozottságára – nem mellékkörülmény – szándékozik rávilágítani ismételten, azzal együtt is, hogy még megérte az Újhold-Évkönyv kiadását Ottlik Géza, vele együtt búcsúzott az élettől N. N. A. (Az első csapat együtt van az antológiákban.) Nyilvánvalóan bármiféle adomány a sorstól, mely az elégtétel érzetét kelti, racionálisan nem magától értetődő; ám e voltaképpen nagyon is tépett köre a magyar irodalomnak helyénvalónak bizonyult belső megérzések folyományaként megért valamit, aminek fölfogásához kevés a józan ész. Az utánuk jövők épp erre a szilárdságra építhettek: „Nem szeretni kell az Újholdat, hanem tudni: micsoda” – írja halálos komolysággal Balassa ominózus cikkében. Tudni: micsoda – ez tudatosít. Ha nem lenne politikai divatok által lejáratva a szó: „program”, s ha helyes ma egyáltalán az irodalom fogalomkészletében megtartani, valódi és életképes hagyomány aranyfedezeteként működhetne, világgá kürtölve, hogy a magyar irodalomban a folyóirat szent hely, örök ínség és hiány – s ezt nem kell magyarázni az íróknak, tudják maguktól.
Az Újhold jelzőbója. Akkor is, ha a víz felszínén van, akkor is, ha lemerül.
/A tanulmány első változata 1992-ben jelent meg először./
