Rőhrig Eszter írása
Megnézte előzőleg az interneten, a térképet ki is nyomtatta, mégis tanácstalanul állt a vasútállomáson, azt sem tudta, jobbra vagy balra induljon el a városon kívül eső apartman-szállodába.
A kihalt vasárnapi környéken szerencsére megjelent egy taxi, az utas nem jött, vagy rossz címet adtak neki, méltatlankodott déli tájszólással a sofőr. Beszálltak akkor ők. A taxis két perc alatt elvitte őket az egészen közeli bevásárlózónába, ahol a jellegtelen hotel emelkedett. Amerikai konyhás garzon volt, rideg, lélektelen, rosszul felszerelt betonbunker, pecsétes, sárgásbarna mokettel, amelyre még cipővel sem lép szívesen az ember. Hogy is merészeltem őt ide, ebbe az egérlyukba hozni. Rugdosott, felborogatott mindent, kiköpdösött az ablakon. A nő legszívesebben az innen nem messze található óriási üveghajóban szállt volna meg, a Nemaususban, de a hajóformájú lakótelepen nem volt kiadó szoba. Attól, hogy a szállásuk nem éppen a legjobb, a forrásisten városát még bejárhatják, gondolta a nő, de tévedett. Leszállt az éj, a társa ide-oda rugdosta az ágyat, szidta a szűkösséget, mire a nő az ablak elé állt, hátat fordított a mai napnak, a lepukkant szobának, társának és elnézte a szemközti betonház egyik kivilágított erkélyét, ahol egy baráti társaság grillezett, borozott, de nem hangoskodott. A mellettük lévő lakásban egy kövérkés férfi ült fürdőgatyában és nézte a tévét.
A nő álomba kívánkozott, megint bor, megint altató, aztán lágy lelassulás… horgolt horgonyokat látott maga előtt, míg le nem ért a fenékig, az öntudatlanságig,
Másnap reggel nem tudott fölkelni. Szerelme fölé hajolt és rászólt, szedje össze már magát, de ő nem mozdult. A fenyegető hangnemmel nem tudott mit kezdeni. Az kevés, hogy érti, tenni vagy valamit mondani lett volna ajánlatos, de inkább elfordult, szégyellte a gyengeségét. Szerelme fogta magát, kilépett a lakásból és rázárta az ajtót. Elment, a kulccsal együtt. Három éjszaka, három teljes nap itt, csak azután mehetnek tovább. A nő ismerte és szerette is a leszerelt legionáriusaknak épített réges-régi várost. Még otthon elképzelte, mi mindent mutat meg szerelmének. Megszólalt a telefonja, de mire fölvette, elnémult a divatjamúlt francia film zenéjéből vett csengőhang. Nem csak ebbe a garzonhotelba volt bezárva, hanem az egész utazásba, a helyzetbe, a saját tehetetlenségébe. Gondolkodni nem tudott, nem mert. Nem látott kibontakozást. Néhány óra múlva megérkezett a társa, bevásárolt, közölte, hogy ez egy szutyokváros, nincs itt semmi érdekes, hogy hozhatta őt ide, kiabálta.
Az ezután következő napokban kettesben járták be a várost. Megmutatta az ókori, a reneszánsz kori és az újkori negyedet, hosszú órákat töltöttek a nagy királyok idejében épült parkban a píneák, indiai gesztenyefák és cédrusok között. Ez a domb ősidők óta forrást rejt. Néhány száz éve felszínre emelték, csatornákat, szökőkutat és parkot hoztak létre, a forrást levezették egészen a vasútállomásig, bárki belelógathatja a lábát a tiszta medrű vízbe. Az ókori városfal egyetlen megmaradt tornyához kétszer is visszatértek. Száz éve egy költő babérfákat látott itt és rózsának nevezte a Nagy Tornyot. A nő rajongott ezért a zavaros metaforáért, e pillanatban megértette, hogy a költő a nap egy bizonyos pillanatában talán rózsaszínűnek látta ezt az ormótlan kőrakást. Felkapaszkodtak a csigalépcsőkön, és nem kapták meg az ilyenkor szokásos jutalmat, a szép kilátást. A város csak itt-ott bújt elő a szemük előtt nyújtózkodó fák bodros lombjai között. Ezen a legmagasabb ponton a nő megfogadtatta szerelmével, hogy nem pocskondiázza többé az utazást, a szolgáltatások és látványok minőségét. Az igent kétkedve fogadta, és sejtette, hogy haladékot kapott, többről nem lehet szó. A park különleges fái, a teraszos elrendezés, az egyenletesen lejtő lépcsők nyugalma most őrájuk is átragadt. Alkonyat felé élesedtek a kontrasztfények. Szerelme elővette vacak fényképezőgépét, de csak a lépcsők és a balusztrádok árnyékát fotózta, s benne őt, a nagy térben elvesző egérke méretű alakját, amely szinte beleszúródott a fénybe.
Kohán Ferenc: Jardins de la Fontaine
A parkban gigantikus méretű szobrok, nimfák, herkulesek, virágtartók és műromok között vezetett a sétaút. A régi kor építészei kinyitották a teret, buja növényzettel vetették be a Szökőkút-kertet, vízzel hozták eleven mozgásba, de megterhelték zavaróan monumentális művészeti alkotásokkal. Az élet vízéből neki csak egy flakonnyi jutott a rekkenő júliusi hőségben, és lankadó erővel, szótalanul haladt a város felé. Szerelme ismerhette az árnyékok és fények tünékeny egyensúlyának titkát, mert megállította őt egy néptelen, kopott, piszkos utcában és arra kérte, menjen végig a fénycsíkon. Nem akart hinni a szemének, az árnyéka előtte járt. Ezt a csodát máig köszöni neki, úgy érezte, egy kis időre talán maga elé engedte a halált, nem jár sarkában az elmúlás.
Kohán Ferenc: Fénycsíkban, 2014
