Az álmok könyve

|

Neil Gaiman: Sandman – Az álmok fejedelme-gyűjtemény

A Sandman képregényklasszikus.

Bombitz Attilának

A címszereplőt követő hetvenöt fejezetnyi történetfolyam mára már olyan megkerülhetetlen mérföldkővé érett, mint a Watchmen vagy a Maus, hogy csak párat említsek azon kiadványok közül, amelyek meghatározzák a műfaj sztenderdjeit – és amelyek szerencsére a közelmúltban magyarul már másodjára jelentek meg. Neil Gaimen magnum opusának most megjelent első kötete jelentős fizikai kiterjedésekkel rendelkezik, a több mint 2 kilót nyomó 560 oldalas kiadvány, mely huszonegy fejezetet közöl, a magyar képregénykiadás jelenlegi környezetében ugyanakkor mindenképpen magyarázatra szorul.

A tengerentúlon a képregények általában rövidke füzetekként kezdik, és későbbiekben összegyűjtve, történetszálakra lebontva, kötetenként adják ki őket újra. Itthon általában ezek a nagyobb, de nem robusztus gyűjtemények szoktak megjelenni, a Sandman előző, a Cartaphilus kiadó által megjelentetett kiadása is ilyen volt.

Ám mivel a modern képregénykiadást elsősorban a gyűjtők működtetik, nem állunk meg itt, a különböző kiadók az évek folyamán kidolgozták az egyre nagyobb, egyre szebb, színesebb és szagosabb kiadásokat, amelyekben a kiadó zászlóshajó címeit jelentetik meg. A DC esetében ez az Absolute Edition, amely a hivatalos definíció, azaz a kiadói szabályozás szerint a korábbiaknál is nagyobb méretben, kemény borítóval adja közre a javított, újraszínezett képregényt archívumi minőségben. A Fumax Kiadó gondozásában megjelent magyar kiadásban ennek a limitált verzió felel meg, amely mindent magába foglal, amit az angol nyelvű kiadás is, illetve Bárány Ferenc, a korábbi kiadásból már ismert jegyzeteivel egészült ki. A nem limitált kiadás, mely egy időben jelent meg a fentivel, sem szerénykedhet, a 48 kimaradt oldal csak az egyik fejezet kéziratát és vázlatait tartalmazza.

Ez a lexikonokat és kódexeket idéző vastagság és masszív megjelenés jól áll a Sandmannek. Ez nem az a képregény, amit egyszer elolvasunk, aztán félreteszünk, csak a gerincét mutogatva a gyűjteményben. Az archívumi minőség esetünkben ténylegesen hosszú távú használatra való tervezettséget jelent, hisz maga a történet is olyan, hogy folyamatosan oda és vissza kell benne lapozni ahhoz, hogy teljes mértékben felfogjuk, még ha ezzel a megállapítással nem is vagyok teljesen sportszerű, hisz a korábbi magyar kiadás és az angol gyűjteményes kiadások mellett olvastam a mostani kötetet, folyamatosan előre-, majd visszaugrálva az egyes fejezetek között, az időnként megszakadó történetszálak másik végét előkeresve, vagy egy szereplő korábbi előfordulásait újraolvasva.

A Sandmanről azért is nehéz írni, mert lassan harmincegy éve jelent meg az első füzete, a fő történet pedig huszonhárom éve zárult le, igaz, Gaiman kétszer is újabb adalékokkal bővítette, legutóbb például a 2015-ben lezárult Overture-sorozattal vázolta fel a magyarul most megjelent kötet közvetlen előzményeit. Az eltelt időben azonban a Sandman iskolapélda lett, még az olyan meghatározó kiadók termékeire is hatott, mint a Vertigo: például az (magyarul már egy darabig olvasható) Y: Az utolsó férfi és a Transmetropolitan (ez viszont még pótlandó hiányossága a magyar képregénykiadásnak) bevallva-bevallatlanul is sokszor Gaimantől lesik el a meghatározó narratív fogásaikat

Ezért egyszerre visszás a magyar kiadás helyzete is: miközben örvendetes, hogy az igazán minőségi, gyűjteményes kiadások sora egy ilyen klasszissal folytatódik, amelyet csakis az élvonalban szokás emlegetni, olyan nevek mellett, mint a Watchmen (amely tavaly jelent meg hasonló igényességű kiadásban), vagy mint a Saga of the Swamp Thing (ismét súgok, mert ez még nem), valahogy közben pont azok a kiadványok hiányoznak, amelyek indokolttá tennék a gyűjtői kiadásokat. Erősen hiányosan érhetőek el a Vertigo klasszikusai, és itthon nagyrészt csak a jól forgalmazható DC és Marvel kötetek pörögnek, holott egy ennyire vaskos könyvnek az újrakiadását (valljuk be, hiszen minden története megjelent már magyarul) pont az általa inspirált képregényekkel való összeolvasás lehetősége indokolná. Ám amíg ezek a kiadványok nem jelennek meg itthon, marad a Sandman kötetek, kiadások egymással való összeolvasása.

A történet Álmot, az egyik Végtelent követi, aki az álmok birodalma felett uralkodik, onnantól, hogy egy Aleister Crowley által ihletett okkultista és fekete mágus börtönbe zárja közel hetven évre. A most megjelent kötet fejezeteibe a szökés, majd a börtönben töltött évek utáni rendrakás első és második etapját feldolgozó hosszabb történet fért bele, de ezek a történetszálak sokszor a későbbi eseményeket is felvezetik. Ezek mellett azonban számos, egy-egy fejezetnyi önálló epizód is megjelenik és elsősorban ezek jelentik a kötet (és a sorozat) fő vonzerejét. Bár a későbbiekben ezek is összeállnak, belesimulnak a nagy képbe, ezekben lehet csak igazán elveszni, például az „Egyszer fenn, egyszer lenn” című fejezetben, amely amellett, hogy tankönyvi példaként mutatja be egy érdekes koncepció végletekig való kifejtésének módját, számos érdekes és érdemes mellékszereplőt vezet be a történetbe, Hob Gadling, a fejezet voltaképpeni főszereplője kifejti, hogy meghalni egyszerűen csak szokás, ha lemondanánk róla, akkor örök életűek lennénk. Hogy szaván fogja, Álom a nővérével, Halállal egyetemben megállapodik Gadlinkkal, hogy száz év múlva újra találkoznak, cserébe neki csak be kell számolnia az életéről. A találkozó rendszeressé válik, és a hat alkalom során rövid, szemléletes korrajzokat kapunk, ahogy találkozunk például Shakespeare-rel is ebben a fejezetben. A sorozatnak egyébként is visszatérő témája a kreativitás, az álom és az alkotás összefüggése, így Gaiman nem is habozik kihasználni a ziccert: a híres drámaíró még kétszer fog felbukkani a sorozatban, két darabjával, a Szentivánéji álmot pedig a kötet utolsó előtti fejezetében elő is adják.

Ám nem csak a klasszikus kultúra és történelem jelenik meg a Sandman lapjain. Nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy a Sandman a fősodorbeli DC univerzumban játszódik, így a DC szuperhősei folyamatosan felbukkannak, eredetileg maga Sandman is egy volt a szuperhősök közül, pusztán Gaiman dolgozta át – csak a nevet megtartva – egy emberek és istenek fölött álló kozmikus entitássá. Ám amennyiben a többi szuperhőshöz nyúl, azokhoz sosem önérdekből, hanem a történet miatt közelít. Míg John Constantine bekerülését nem kell különösebben magyarázni egy alapvetően dark fantasy alapokon nyugvó képregényben, addig a mára szinte teljesen elfelejtett Element Girlt szerepeltető Álarc című fejezet annak iskolapéldája, hogyan kell régi szuperhősöket revitalizálni, még ha csak egy fejezet erejéig is.

Gaiman nem csak újrahasznosít, azaz nemcsak a történelem, a mítoszok vagy a képregények lapjairól csen el szereplőket, hanem a saját mitológiáját is aktívan alakítja. Az Álomból és a testvéreiből álló Végtelenek megszemélyesítik a nevükben is jelzett alapvető, az emberi életet meghatározó tényezőket: Végzet, Halál, Álom, Vágy, Kétségbeesés és Delírium (a legtöbbjüket csak a jegyzetek említik itt még, sőt, egy Végtelen, ahogy ebből a felsorolásból is, onnan is kimaradt, ő csak a későbbi kötetekben fog előkerülni) egymással való súrlódásai adják a történet központi vázát – a továbbiakban pedig részletesen kiderül, hogyan machinálnak egymás háta mögött. Ugyanakkor amiatt, hogy ezek a lények ténylegesen emberek és a képregénybeli istenek fölött álló entitátások, nem válnak embertelenné. Ebben a kötetben a legtöbbet szereplő Álom és Halál hihetetlenül emberi, ahogy azt Álom esetében a Mesék a homokban című fejezet jeleníti meg, míg a Halált szerepeltető mindkét fejezet, a Szárnyainak suhogása és a korábban már említett Álarc is rendkívül részletes és alapos portét fest a szenvtelen, ám szerethető karakterről. Szinte közhely, hogy Gaiman hányszor mesélte el a történetet, hogy a Szárnyainak suhogása megjelenése után hányan írtak neki levelet, hogy egy szerettük elvesztésének feldolgozását éppen ez a Halál-ábrázolás segítette, és épp emiatt általában ezt a fejezetet szokás kiemelni a Sandman első etapjából. Ám épp az a gyűjtői kötet nagy varázsa, hogy sokkal nagyobb egységeket rendel egymás mellé; az eredetileg a harmadik kötetet lezáró Álarc itt sokkal erősebb történetnek mutatkozik, mint a nagy előd.

A gyűjtői kiadás hátránya épp a nagysága is, és erre leginkább a jegyzetek hívják fel a figyelmet. Nehézkesen kereshető a kötet végén található jegyzethalom, ráadásul pontosan ugyanazokkal az információkkal találjuk magunkat szembe, mint a 10 évvel korábbi kiadásban. A jegyzetekhez ugyanis nem nyúltak hozzá, egy az egyben emelték át a Cartaphilus-féle kiadásból, nem számolva azzal, hogy a hazai képregényes ismeretek száma azóta ugrásszerűen megnőtt, így viszont már feltűnő, hogy számos helyen az utalások túl vannak magyarázva, például Constantine ma már talán nem igényel ennyire erőteljes bemutatást, miközben kifejezetten fontos momentumok, szereplők részletezése, például Etrigan bemutatása elkentnek érződik. Ezekre pedig csak ráerősít, hogy a képregényes utalásokon túlmutató kulturális utalásokat taglaló jegyzetek is sokszor odavetettnek, néhol pedig hiányosnak tűnnek fel.

Nem nyúltak a fordításhoz sem, továbbra is Totth Benedek magyar hangján szólalnak meg a buborékok, ám ebben az esetben a nyelvezet időtállónak bizonyult. Tudva, hogy a korábbi magyar kiadás anyaga már csak a következő kötetnek alig a felét, az első nyolc fejezetet teszi ki, mi, képregényrajongók nagyon várjuk a további köteteket. A kérdés továbbra is megválaszolatlan: ha végigfut a négykötetes fősorozat, kiadásra kerül-e a szintén az Absolute Edition részét képező ötödik kötet, és az előzmény Overture is csatlakozik-e a tavaly megjelent Halálhoz, valamint a mostani kötethez?

Neil Gaiman: Sandman – Az álmok fejedelme gyűjtemény 1. kötet, Fumax Kiadó, Budapest, 2019. 560 oldal, 12 000 Ft

CÍMKÉK: