Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt
A Jól láthatóan lógok itt végtelenül személyes, aprólékos líra, amely ugyanakkor a mindenséget ragadja meg.
Fotó: Szilágyi Lenke
Nádasdy Ádám higgadt, enyhén kiábrándult költői hangvétele szinte védjegyszerűen ismerős lehet az olvasók számára, különösen a 2017-ben megjelent Nyírj a hajamba óta. Új kötete, a Jól láthatóan lógok itt szerves folytatása az előbbinek; akár azt is mondhatnánk, egyetlen kötet két vékonyka fejezetéről van szó.
A „szerves folytatása” természetesen nem semleges terminus: amikor kézbe veszünk egy új verseskötetet, a legtöbben akaratlanul is valamiféle idealizált elvárással közelítjük meg: legyen új, mégis otthonos; legyen más, mégis ugyanaz; föl lehessen ismerni a szerzőt, de meg lehessen különböztetni a korábbi művektől. A kötet (még akkor is, ha a költő maga állítja össze) önkényes határhúzás egy életműben; a Jól láthatóan lógok itt esetében pedig egyértelműen nem kronológiai, hanem elsősorban esztétikai a különbség. Gondosan kimunkált, vékonyka kötet ez, amelyet vétek lenne egyszerűen „keresztmetszet”-nek nevezni, és amelynek szövegei szinte fraktálszerűen vesznek el a részletekben, arra csábítva az olvasót, hogy ő is elvesszen bennük.
A részletekben való elmerülés tudatosan vállalt poétika Nádasdynál, és itt is nagy hangsúlyt kap, talán nagyobbat, mint korábban bármikor. „Nincs pátosz, nincs sértő, nagy vereség: cipekedünk a kijárat felé” (50.). A nagy gesztusoknak ma már sem helyük, sem értelmük nincsen; nem csoda, ha maga a költő sem lehet egyéb, mint bohóc, törpe, apróságokkal bíbelődő kézműves, aki kakukk módjára beleül a készbe. A kötetben két olyan költemény is található, amelyben a beszélő klasszikusokhoz fordul: az Arany Jánosnak szóló Ijedt zavarban felkapott lepel, illetve az Ady Endrét megszólító Adyhoz 2019 (amely egyben a költő halálának századik évfordulójáról is megemlékezik). Az utóbbi éles, szinte mitologikus ellentétbe állítja egymással az Adynak tulajdonított nagyszabású, egyszerre romboló és építő, totalitásra törekvő költészetet és a posztmodern utáni csöndes, visszafogott bíbelődést: „Nem hagyod szóhoz jutni azt, aki kicsi […] Manapság a régit, az ezüstöt szeretjük” (33.). A versben megjelenő Isten-figura szeszélyes alak, aki tetszés szerint emeli föl vagy alacsonyítja le azt, aki hozzá fordul. Mégsem vádaskodás ez, egyszerű ténymegállapítás: Isten éppúgy megöregedett, mint mi.
Az Ijedt zavarban felkapott lepelben az Arany János-i ars poetica – amelyet a beszélő bevallottan saját lencséjén keresztül néz – követendő példaként jelenik meg, amelynek megfelelően a költő nem a világ holisztikus megjelenítésére kell hogy törekedjen, hanem a részletek minél pontosabb, finomabb visszaadására: „Nem a robbanás kell: fontosabb a kontroll, / ne a kabátról írj, inkább csak a gombról” (11.). Ez az ideál azonban elérhetetlen a beszélő számára: hiába szedi újra és újra össze magát, hogy kis kincset keressen, sarat pucoljon, talált tárgyakat tisztogasson, és főleg ne a „sajátról” írjon: a kitárulkozási kényszer, az én szinte akaratlan előtérbe nyomulása folyamatosan szabotálja igyekezetét.
A ház- és bútormetaforák építkezési törmelékként, vastag rétegben borítják a szövegeket, amelyek így erősen tárgyiassá válnak (Építkezés, lábatlankodás; Egy fiókban; Csak kirándul; Beilleszkedési nehézségek). Nem afféle hideg objektivizmus ez, mint inkább költészeti shorthand: beszélgetések, érzelmek, élethelyzetek helyett csupán egy gardróbszekrényt látunk, sűrítményeként a mindennapi létezésnek. Hasonló, látszatra szenvtelen töredékesztétika, mint amit Mándy bútorai közvetítenek: emberi sorsok halvány, elmosódó nyomai, amelyekből már lehetetlen rekonstruálni az egyént. Éppúgy lehetetlen, mint bármilyen lenyomatból, legyen az egy kalap, egy csók vagy egy vers. Amikor az élet folytonosságának vége szakad, a tudat megszűnik, az elhasznált test pedig többé már nem tartozik senkihez, legföljebb Istenhez: „a testemet határozottan elveszi, / mint gondos anya gyermeke kezéből / az elnyalt fagylalt tölcsérét” (40.). A címadó versben a felhők között lógó beszélő hiába ment idejekorán a mennybe: ott csupán „hideg van és világos” (5.), és mindenki gúnyolódásának ki van téve.
Az Istennel való párbeszéd, a hozzá fordulás helyett a Jól láthatóan lógok itt már csupán róla beszél; mintha a megszólaló tudná, érezné, hogy nem támaszkodhat rá. A hol a sorok közé szőtt, hol explikált, egyszerre hétköznapi és kozmikus méreteket öltő kétely és szorongás a szövegek másik meghatározó hangulati eleme: „Rájött, hogy félni fél. Nagyon. Meg tudta szokni” (20.). A sírmetonimika nyomasztó intenzitással vonul végig a köteten: a beszélő szakadékok mentén bukdácsol, árkokba néz le, gödörből kémleli a távoli eget, temetőbe jár, lélekharang kondulását hallgatja, földet ás, giliszták tekergését figyeli. Egyfajta testi filozófia ez, amely a pusztulás fizikai, érzéki aspektusaival próbálja eltávolítani és uralni tárgyát.
Ez az eltávolítás pedig nem véletlen. Az öregedéssel, a halál elkerülhetetlen közeledésével való küzdelemről jól nevelt társaságban nem illik beszélni, ahogyan az időskori szerelemről sem. Nádasdy pontosan tudja ezt: a beszélő olykor impulzusszerűen lemezteleníti magát, nem sokkal utána azonban már szégyenkezik, és elnézést kér a normaszegésért. A meztelenség a test legkiszolgáltatottabb, egyben legőszintébb állapota, az őszinteség értéke azonban folyamatosan, hullámzásszerűen megkérdőjeleződik. „[A]lig van szebb szó szerintem, / mint az őszinteség” (44.) – de ha szónak szép is, tettnek már kétélű, és mind a cselekvőt, mind a közösséget, a másikat megsebzi.
A hullámzás nem csupán a költői magatartással, a kitárulkozással kapcsolatban érhető tetten. A Jól láthatóan lógok itt beszélője láthatólag saját magát sem képes megnyugtatóan elhelyezni a világban: folyamatosan lealacsonyítja magát, miközben titokban gőgös felsőbbrendűséggel szemléli az őt körülvevőket; később azonban megbocsát nekik, saját magán pedig kesernyés humorral élcelődik. A személyes félelmekből kovácsolt viccelődés azonban egyre inkább kétségbeesett védekező mechanizmussá válik, amely alig-alig képes kordában tartani a külső-belső sötétséget.
A föloldás így nem a humorban, hanem a tudatosan vállalt komolyságban rejlik – és ennek kapcsán érthetjük meg, hogy a kötet, hosszas mérlegelés után, végül az őszinteség mellett foglal állást. Nem valamiféle elvi vagy esztétikai okból, hanem mert a beszélőnek nincs más választása, mint elfogadni, hogy a „diszkrét félhomály” helyett a fénybe állt (11.), mindenki számára jól láthatóan. A közszemlére tettség, kiszolgáltatottság a költői létezés egyetlen módja, ami ellen a beszélő tehetetlen, hiszen ha megtagadná, azzal saját létjogosultságát kérdőjelezné meg. A címben és a nyitó versben említett lógás egyszerre intim és nyilvános cselekedet: a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” filozófiájának kiteljesedése. A költőt ugyan megszólhatják, előírhatják neki, hogy mit vegyen vizsgálata tárgyául, közlési vágya azonban tehetetlenségi erőként hajtja az őszinteség felé.
Az őszinteség persze sosem fordul át nyerseségbe, még csak afféle költői pszeudo-nyerseségbe sem. Nagy műgonddal megkomponált páros rímek, keresztrímek, szonettek, jambusok sorakoznak elénk a lapokon, az összhatás pedig – valóban – már-már Arany János kései költészetére emlékeztet. Nádasdy a maszkot félredobva elegáns gesztussal fejet hajt elődeinek, és épp ezáltal válik hozzájuk méltóvá. A Jól láthatóan lógok itt végtelenül személyes, aprólékos líra, amely ugyanakkor a mindenséget ragadja meg. Fegyelmezett és érzelmes, öreg és fiatal – ha vesszük a fáradságot, hogy belenézzünk, talán saját magunkat is megtalálhatjuk.
Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt. Magvető Könyvkiadó, 2019, 64 oldal, 1899 Ft
