Nádas Péter 80
Mohai V. Lajos írása
Van Nádas Péternek egy csodálatos esszéje, amelyben – mint az alcímben mondja – „Alaposan körbejárunk egyetlen vadkörtefát”.
„Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.”
Az október a diók koppanása a kertben. Szerettem hallani, ahogy megzörgették a vastag avart. Szerettem hallgatni a kiszámíthatatlan ritmusú erős koppanásokat a száraz talajon. Az ősz kemény léptei voltak a fülemnek ezek az ütődő-verődő hangok. Kinyilatkoztatásszerűen jelezték, hogy mire számíthatok, ha az utolsó szem is lehull.
Az október azonban számomra mégis a későn érő vadkörtefa hónapja marad, amíg csak botozgatok a Földön. Ez a vadkörtefa a teremtés, vagyis Isten ajándéka. Öregapám három részre osztotta azt a földdarabot, amelyre a házat egy nyeles telken fölépítette; a művelésnek ezt a módját talán valamikor Kistolmácson a fölmenőitől leshette el, bár ebben nem lehetek egészen biztos. Az utolsó harmadban állt a vadkörtefa időtlen idők óta, göcsörtösen, öregen, nem tudni, hány évesen, kinyúlva a Földből, foltos-rozsdás leveleivel szemet gyönyörködtetően pompázva. Nem is egészen vad, tartották róla a környéken. Más a formája, más a húsa. Amikor Öregapámnak ötvenegyben a tanácstól kimérték a városszéli földet, már rajta állt az alma- és szilfafákkal együtt. Zalában se szeri, se száma az egyedül vagy csapatostól álldogáló vadkörtefáknak, vadalmafáknak, úton útfélen, a hullámzó táj vágásaiban mindenfelé találkozni velük. Akik nap nap után látják ezeket a csodákat, azoknak olyan természetes és magától értetődő a létezésük, hogy ügyet sem vetnek rájuk. A mindennapok részei, amelyeket nem tart számon az ember, mert egyek vele. „Kásás körték esnek a kertre, a suta zaj az agyagos csöndre hull”, írtam egyszer a kertünkben élt vadkörtefáról. Róla, a megszemélyesülő természetről. A szomorúságáról, a megbántottságáról, ahogy leereszkedett rá a kocsonyás-ködös, őszi szürkület a fölpislákoló csillagok alatt. Sokak szerint régen a vadkörtefák alá kincseket ástak el, és méregkeverők tanyáztak alattuk; olvastam is egyszer erről valahol, de hiába kerestem a könyveimben, nem leltem nyomát.
De a meszes Ég ereszén hirtelen leszálló estében sokszor és sokáig lestem meg kisgyerekként, amíg csak kivehettem az alakját, és követhettem a sötétben terebélyes lombkoronájának vonalait; néha olyan ijedten topogott ott kőhajításnyira tőlem, hogy szinte fellökte a tetők cserepeiről meglebbenő szél.
Az én vadkörtefám mindig meglágyította a szívemet, éppen csak gondolnom kellett rá. Szépsége megváltoztatott, és megváltoztatta a világról való elgondolásaimat. Egyensúlyt és változatosságot teremtett a korán érő nyári alma, a szeptember végi szilvaérés és a rézüstös, alkonyatos szilvabefőzés között, amikor az illatos füstöt még másnap reggel is érezni lehetett az udvaron. Ennek a vadkörtefának a nagy hatalma szemérmesen átölelte a gyermekkoromat.
Miért mondom el mindezt? Mert van Nádas Péternek egy csodálatos esszéje, amelyben – mint az alcímben mondja – „Alaposan körbejárunk egyetlen vadkörtefát”.
„Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.”
Így kezdi.
Nádas Péter hosszú évtizedek óta a zalai dombok között meghúzódó falucskában, Gombosszegen él. Az író fiatalkorában egyszer Zalának erre a kicsinyke rejtekére vetődött, és a tájban ráismert arra az álmára, amelyben az a hely jelent meg a számára, ahol élni szeretne. Szinte mesebeli motívum ez. De az élet komolyan vette a kötelezettségét, és kivitelezte Nádas álmát. Azóta, hogy odakerült, kertjében állhat a Föld legszebb vadkörtefája. Ezt onnan lehet tudni, hogy az ő tollából olvasható a Földgolyó legszebb vadkörtefájáról szóló esszé. Számomra a vadkörtefát, ha lehet ezt mondani, ő írta meg a világon a legszebben. Ebben a dolgozatában a boldogság áráról mesél az író, melyet mindnyájunknak meg kell fizetnünk az életben, ha valahová hazatalálunk. Az író hasonlóan kifeszítette a mondanivalóját, ahogy a Hazatérés című, az Emlékiratok könyvének keletkezését megvilágító híres esszéjében és a Mélabúban, a melankóliáról beszélve is tette a tárgyáról. Itt a vadkörtefa mesél a népről és a vidékről; az író óvatosan lépkedve a múltban és a jelenben, hogy ne ijesszen rá erre a varázslatos szegletre, „csak” lejegyzi azt, amit elárul neki a világ ott önnönmagáról.
Arról beszél, hogyan avatta a bizalmába Nádast a sajátjává lett vadkörtefa.
Mindig megcsodálom ezt a nyugodt tempójú, lassú részletezésű írást, amelyben néha-néha megrezzen a körülményeskedés jóleső nesze, és az íróasztal előtti szék nyikorgása. Az író, mint máskor is, tartja magát a pontossághoz és a mérsékletességhez.
Ez a vadkörtefa Nádas egyik könyvében, a Saját halálban, az író által készített fényképfelvételeken, fotók sokaságán is látható, a természet körforgásának megjelenítőjeként és annak az írásnak a kísérőjeként, talán illusztrációjaként is, amelyben az író szívinfarktusának körülményeit, nehéz történetét foglalja mondatokba a haldoklás, saját haldoklása három és fél percével.
A Saját halál szövege is tollbamondás, akárcsak a vadkörtefáé. „Boldogságnak nevezem”, mondta Nádas egyik interjújában arról a három és fél percről, majd hozzátette: „mert nem tudok jobb szót rá”.
Ha ezt a könyvet lapozom, töröm a fejemet, hogy vajon hogyan születik meg, látszólag egymástól teljesen függetlenül, az írás, és hogyan a kép, melyek aztán a műfajok közti határokat lerövidítve – valamely megismételhetetlen, egyetlen elrendező mozdulattal – egymás mellé sorakoznak, és együtt képesek megalkotni valami egészet, addig hiányzót? Ahol már nemcsak a szavak jelentése, költői értelme, és nemcsak a fotográfus kéz- és gépmozgás kelti föl a figyelmet, és vonzza magához az olvasó, a néző szemét, tekintetét, dolgoztatja meg az értelmét, hanem a kettő együttese, kiegészítése, szimbiózisa, egymásba folyása és egymásra következése?
Részlet A veszteség és bánat himnusza című prózából
