Jegyzetlapok

|

Nádas Péter: A szabadság tréningjei

Cédulák, jegyzetek a nagyregények pályaszéle mellől: olykor lapozol, ám az esetek többségében fennakadsz egy mondat, egy gondolat tűhegynyi pontosságán és jövőbe, azaz jelenünkbe mutató mivoltán. És csodálkozol.

A kétkötetes Világló részletek című ezeregynéhány oldalas mű után adta közre ezeket feljegyzéseket, talán cédulák gyűjteményét Nádas. Az első ’74-ből való, időben az utolsó pedig 1999-es keltezésű. Mondanám, hogy a cím (A szabadság tréningjei) az utolsó esszében köszön vissza igazán, bár szellemisége talán mindegyikben benne van: a ’89-es év eufóriája határoz meg oda-vissza majd minden emlékcédulát. A szabadság reményét. A tréning kifejezés pedig e szóval kapcsolatos szkepszist. Hogy ti. a szabadság veszélyes fogalom, már a felvilágosodás korában is az volt, mert sok minden nem kívánatost is előhív a társadalomból. Pláne akkor, ha az eljött szabadság szegénységet, meg újabb gyűlöletrohamokat hozott magával – melléktermékként.

Az esszékötet címe megtévesztő, a négy esszé mindegyik más, ezért próbálom úgy felfogni őket, mint jegyzeteket, mondanám, sajtcédulákat, egy vagy több el nem készült dolgozathoz.

Ami tetszik: a csalódás a kilencvenes évek végén, aminek nincs mondatokba foglalt átkozódása, de ott bujkál majd minden téma mögött. Kedvencem az a németül beírt idézet, ami persze lefordításra kerül, miszerint „minden kívánságát teljesítjük és szigorúan megbüntetjük minden teljesített kívánság miatt. De azokért a kívánságokért is megbüntetjük, melyeket nem teljesíthetünk.” Poén és szellemes. És tetszett a hosszabb Goethe-elemzés az ifjú Werther szenvedéseiről, aminek hazugságait – a regényét is, meg Goethe személyes öntorzítását is – kedvvel olvastam. (Nem szeretem a német költőóriást…) Nádas azért nem kedveli ezt a levélregényt, mert Goethe eltitkolja benne saját depresszióját, meg azt az egyszerű adottságot, hogy Werther nem szerelmes, csak bebeszéli magának az érzelmeit. Goethe ezekről végig titkolódzik, így az egész regény hazugságromantikába torkollik. Egyetértek. De Nádas tovább elemzi a regényt és egy általánosabb következtetésre jut: „A nemiség és a személyesség a kultúra megadott követelményei szerint nem egyeztethető. Ezt a kamaszkor végén, az ifjúkor elején mindenki felismeri”. Hoppá, itt megtorpantam: miért nem egyezik a személyiség és nemiség? Na, jó, a kultúra adott körülményei között, mondja Nádas. Ami lefordítva azt jelenti, hogy Magyarhon minden felszabadultság ellenére is prűd ország, és valaki híres költő lehet pusztán az által, hogy versében ki merészeli nyomtatni azt a szót, hogy „fasz”. De az is lehet, hogy Nádas a jelenség mélyebb rétegeit foglalja ebbe a mondatba, legalábbis annak felhangjai arra utalnak, én meg rövidre zárom a gondolatmenetet.

Megyek tovább a jegyzetek során. A tévékrimik tanulságait elemzi az egyikben. „Az esti kérdés immár nem az, hogy gyilkolni vagy rabolni erkölcsös-e, hanem úgy hangzik a kérdés, hogy a saját túlélésünk érdekében elég gyorsan napirendre tudunk-e térni mások meggyilkolása felett.” De itt nem áll meg a gondolatmenet, Nádas tovább fejti a szálat és a bűn fogalmának kvázi-eltűnésére tér rá. „A bűn fogalmának kollektív felfüggesztése – írja – logikusan követi a szerelem és az erotika fogalmának felfüggesztését. Maradt a szex. A gyilkosság és a szex a túlélésért folytatott harc esti tréningje lett.” Hát ez bizony telitalálat. Magam is elsirattam már az erotika eltűnését, észrevétlen temetését, de Nádas precízebb: élvezzük ezt az aktust, mert saját túlélésünk biztosítéka.

Végül egy olyan aperçut idézek a kötetből, ami az első „Észrevételek” című tanulmánytöredékben szerepel. Azért citálom ide, mert ez a látszatra pesszimista (ám mélységesen valós) diagnózis és ennek kifejtése jellemzi az egész kötetet. „Nem hinném, hogy létezne még egy olyan kor a történelemben, mint ez a miénk, mint ez a huszadik század, mely a pusztítás és gigantománia napi gyakorlatával ennyire lejáratott és kétségessé tett volna minden eszmét és morált. Nekünk már rombolnivaló sem maradt.” Nos, igen, Nádas ezt az esti tévéműsorok bohóctréfái kapcsán – akár komolyak, akár nevetségesek ezek a tréfák – írja. De korjellemzőként, befogadói reakcióként is tökéletesen ülnek, mert jellemzőek. „A könnyek ideje lejárt” – mondja, s velem együtt beszél.

E cédulák között vannak befejezetlen gondolatok, félbehagyott futamok, de sokszor aranyra lelsz közöttük, mint a fentebb idézettekben. Nádas nem kiabál, mikor esszét ír, inkább csendesíti szkepszisét, netán depresszióját. És ennek az az eredménye, hogy mélyebben kell ásnod a tudattalanodba, hogy megértsd gondolatainak rejtett poénját. Igaz, hogy olykor lapozol az idejétmúlt, tán felesleges mondatokat elhagyva, de az esetek többségében fennakadsz egy mondat, egy gondolat tűhegynyi pontosságán és jövőbe mutató voltán. Mert igaz, hogy a legutolsó bejegyzés az ezredforduló előtt íródott, a kötet mégis tele van aktualitással, nem politikai, hanem a mát jellemző társadalomlélektani tanulsággal. Valahogy így, mai mélabúnk szűrőjén át kell lapoznunk ezt a rövid kis kötetet. Megéri.

Nádas Péter: A szabadság tréningjei. Jelenkor Kiadó, 2019. 149 oldal, 2999 Ft

CÍMKÉK: