Műterem a rue Mouffetard-on

|

Rőhrig Eszter írása

 A festőt csak a fény és az árnyék játéka ihlette meg, a derék, köldök, mell, has nem érdekelte. A karok ellentétes mozdulatai vibráltak a rajzon. Egyik kéz a fügefalevél, a másikkal az almáért nyúl? Éva lenne ő?

Megkapták a nagy festő megürült műteremlakását, aki Dél-Franciaországban, kedves tölgyfái között szerette tölteni a nyarakat. Hátizsák, két kis táska. Egy bőrönd. Fapados járattal jöttek, számoltak, porcióztak az utazás előtt. A latin negyed egyik legrégebbi utcájába értek. Beütötték a kódot és beléptek a dohszagú házba. Csigalépcső vezetett a negyedik emeletre. Minden fordulóban nekiütődtek csomagjaikkal a falnak. Fojtogató volt a levegőtlen meleg. Felérve szerelme végre megkönnyebbült, földre vágta a csomagokat, kivette a villanyóradobozban hagyott kulcsot és beleillesztette a zárba. A kulcs félig megfordult, aztán elakadt. Hiába próbálta kétszer, háromszor, ötször, tízszer is, a zár nem mozdult. A meleg, a fáradtság és az éhség most mind egyszerre rohanta meg. Ledobta magáról az inget.

Fáraórajzokra hasonlító, hosszú felsőtestén megcsillant a veríték, nyers bőrövére ráhajlott hasának ránca. Rugdosni kezdte az ajtót. A nő elővette a mobiltelefonját, bár otthon elhatározta, hogy itt nem fogja használni, mégis felhívta a festőt, hogy megkérdezze, most mi a teendő. Félt, nehogy szerelme összetörje az ajtót, lakatost fizetni, esetleg szállodába menni – mind nem kívánt bonyodalom. Végre kicsöngött a telefon. Az idős festő azt javasolta, hívják ide a bejárónőjét vagy az unokahúgát, a fiú korábbi barátnőjét, majd ők segítenek bejutni. Szerelme a telefonja névjegyzékét csipogtatta, kereste a volt barátnő számát. Nézte a másik csapzott haját, ugráló szemét, türelmetlen kapkodását. Szép találkozás lenne a süket ajtó előtt, ha a francia lány idejönne – a nő már-már látta maga előtt a jelenetet.

Most odament az ajtóhoz. Azt kívánta, bárcsak megenyhülne a makacs vas és magába fogadná a kulcsot. Érezte, eggyé válik az ajtóval, a zárral, a kezében tartott cakkos végű, kerek fejű, vacak fémdarabbal. Beletörődött ebbe a lehetetlen helyzetbe, abba is, hogy nem fognak bejutni. Amikor ideért gondolataiban, a kulcs hangtalanul megfordult, és az ajtó kinyílt. Beléptek a műteremlakásba, mintha csak most érkeztek volna, mintha mi sem történt volna az elmúlt egy órában az egérszagú lépcsőházban. A lakás egy további szintet rejtett magában, fent, a lépcső tetején égi fények ömlöttek rájuk: ott volt a műterem és a pici, virágokkal borított erkély, ahonnan csak a háztetőket lehetett látni. Az elkövetkező napokban a fiú kizárólag a nyitott erkélyajtóban üldögélt, odafönn a fényben, hátat fordítva a virágoknak, és a híres párizsi háztetőknek. Alig szólt pár szót. A nő programokat szervezett, azt hitte egy kultúrvárosban ez a teendő. Kikutyagoltak az állatkerthez, a partnak futott hajóra emlékeztető új múzeumba, amelyet a dúsgazdag francia divatcég adott a világnak. Elment a nap a sokféleképpen tétova mai művészet aprólékos megfigyelésével. Sorba kellett állniuk, hogy bejussanak a méregdrága kávézóba.

A nő bámulta a plafonról lelógó, origamikhoz hasonló kövér, pikkelyes papírhal-lámpákat. Szerelme szitkozódott, hogy hozhatta ide, ebbe az üres szemfényvesztésbe. A nő most értette meg, hogy inkább rajzolni szeretett volna, ehelyett kiállításokkal, múzeumokkal töltötte ki napjaikat. Alig maradt idejük ihletre, semmittevésre. Egyik délelőtt szerelme leszólt hozzá a műteremből. Hívta, kérte, vetkőzzön le, és játsszon a testével, ahogyan szokta. A férfi mosolygott, szerette ezeket az intenzív, de rövid együttléteket. A nő megmutatta magát a fénynek, nevettek mind a ketten. Érthetetlen összhang támadt közöttük, mintha nem is a valóságban, hanem a folyton változó fény időn kívüliségében mártóznának meg. Hamar, nagyon hamar véget ért az a néhány perc.

Reggel amikor a nő felébredt, kilépett a hálókamrából a nappaliba, megpillantotta az ablak előtt a szénrajzokat. A kintről beáramló júliusi nap már-már áttetszővé tette a papírt. A kép nem volt valósághű, mégis magára ismert a testtartásban, a kézmozdulatban, a nyak ívében lüktető életérzésben. A női bőr nyúlik, új életet növeszt, majd üresen lóg, összeaszalódik, vagy hájas lesz. Tetszett neki, hogy a rajzon a bőr ruhaként simul a testre és eltakarja azt, amit más festők kiemelnek. A festőt csak a fény és az árnyék játéka ihlette meg, a derék, köldök, mell, has nem érdekelte. A karok ellentétes mozdulatai vibráltak a rajzon. Egyik kéz a fügefalevél, a másikkal az almáért nyúl? Éva lenne ő? – mélázott a nő, miközben elkapott egy aranyszárnyú molyt. A lepkék a gyapjúcsergék, erdélyi szőttesek között laktak és gyakran felszálltak a fénybe. Nézte tovább a képet és szeme most megállt a mellkasra rajzolt csillagon. Olyan, mint egy földre csapott nyers tojás vagy egy pók – gondolta. A karmozdulattal kitörni látszó, ám finom íveléssel mégis magába forduló testen felsejlő csillag, mit jelez, mit jelöl? Kitüntetést, zárta le magában a nő a kérdést, mert morgást hallott lentről, hogy jöjjön már, meddig várjon még.

Az elveszett akt 2015nov29 (aug 2.)

Kohán Ferenc: Az elveszett akt (2015, szén, papír)

Sétálni indultak a környékre, ilyenkor nem beszélgettek, testük egymáshoz simult. A nő silabizálta az ebben a városban szokatlanul nagy méretű emléktábla szövegét: itt írta párizsi regényét az amerikai író, pár lépésnyire egy francia költő élte élete utolsó napjait, a sarkon túl egy angol író lakott. Szerettek volna részesülni a környék ihlető hangulatában. Hol lüktet az új életérzés? – kérdezte magában a nő a térre érve. Szerelme szerint a művésznek az a feladata, hogy a jelen pillanat intenzitását megragadja. Az egyik ház falán a Boldog négerhez nevű csokoládébolt cégérét annyiszor megdobálták a boldogtalan utódok, hogy plexiüveget szereltettek rá a hatóságok. Az nem jutott senkinek az eszébe, hogy levegyék innen a háromszáz éves, védett műemléket. A nő irtózott ettől a piszkos tértől. Nevében – bár a jelentése egészen más volt – a ponty szót vélte felismerni. A Pontytéren nagy volt a hangzavar, a kiülős kávézókban örökké futkostak a pincérek az asztalok között, a koldusok pedig fekélyes lábukat áztatták a reneszánsz utánzatú szökőkútban. A nő betért a nyolcszáz éves kocsmába, persze képzeletben, mert mára csak a felirata maradt meg, az Aranytoboz, gót betűkkel az egyik ház falára pingálva. Valaha píneák boríthatták e kopár teret és akkoriban, réges-régen, a földre hullott terméseket rugdosták, taposták a kocsmából kitántorgó részegek. Most tűzfalat szépít egy gigantikus méretű kék fa, kortárs költő versével illusztrálva.

Befordultak a lejtős utcába és szokás szerint megálltak kedvenc könyvesboltjuk előtt, amely, mint később megtudták, galéria is egyben. A nyitva tartást ugyan kifüggesztették a bejárati ajtóra, de legtöbbször zárva voltak. Megörültek, ha láttak odabent életjelet, gondolták, most végre bejuthatnak, de az ajtó akadt vagy beragadt, nem akart kinyílni. Tetszett nekik ez az üzletpolitika. A könyvesbolt nevét is szerették. Az idő zaja. Шум времени írta az orosz Mandelstam egy versében. Vajon kinek készítik a kirakatban látható karcsú és elegánsan egyszerű köteteket…. Egyszer mégis kinyílt a megvetemedett ajtó és körbenézhettek az üzletben, amelynek egyik sarkában kis galéria volt. Meglepődtek azon, hogy éppen itt fedezik fel a jelentős kortárs festő piros aktjait a falon, mappákkal teli állványon és az iroda falán össze – vissza, találomra, rendezetlenül. A puha, piros foltokká gömbölyített nőlakok szinte izzottak a könyvesboltban. A tulajdonos és egyben könyvkiadó valószínűleg e könyvekben és nyomatokban érzi lüktetni az idők hangját. Milyen jó lenne itt maradni, ebben a városban, sóhajtott magában a nő, szerelme kivenné a mappákból az összes képet, feltenné őket a falakra, galériává változtatná ezt az üres teret, ő meg irodalmi esteket, felolvasásokat szervezne, életet lehelnének ide. Még új a bolt, nem több, mint lehetőség, csend… az idő hangja talán még nem töltötte be az üzletet….

Szerelme szeretett volna elmélyülni új témájában, az aktban,… sok-sok vázlatot készített, a kis lakást néhány nap alatt elborították a rajzok. Utaztak tovább, délre, csomagolni kellett, a festő válogatni, szortírozni kezdett, és mert nem akart cipekedni, szinte az összes rajzot összetépte és kihajította a kukába. Szerencsére korábban a nő néhányat lefényképezett, így most egy-két homályos fotó őrzi együttlétüket, az alkotás óráit, napjait. Lent a déli kisvárosban, ahová mentek, semmi nem úgy alakult, ahogyan korábban tervezték. A festő vissza-visszatért tavalyi helyszíneihez, a temetőhöz, a hídhoz, az amfiteátrumhoz, de nem szállta meg az ihlet és a nő sem boldogult az írással. Sok pénzt adtak ki ezért az útért. Valami ott rekedt abban a másik városban, az utcák kanyarulatában, a könyvesbolt nyikorgó ajtajában, a műterem fényeiben…A nő megkereste a számítógépén azt a festményt, amelyet mindig megnézett, ha elakadt, s remélte, most is kihúzza őt az ürességből. Amikor újra meglátta a Rembrandt-képet, megértette, hogy el kell fogadni az ürességet, az a kiindulópont, hogy nincs mondanivalója. Nézte a füzete előtt töprengő Máté evangélistát. Érezte a papírlapokon, a kézmozdulat görcsösségén a megszólalás kínját. Ő maga kevés, hogy elinduljon az áramlás, hogy felszakadjon a gát. Máté vállát egy kéz érinti. Az ihlet angyala ifjú androgün, száját a bozontos, ráncos arcú evangélista füléhez közelíti.

Talán mond valamit, talán inspirációt lehel félig nyílt ajka, amelyre egy alig látható piros pöttyöt ejtett a festő. Vércsepp? Az ihlet lángszeme? Máté evangéliuma nehezen indul, az eleje csupa unalmas felsorolás, aztán a szereplők semmit nem úgy csinálnak, ahogyan egy szokványos történetben elvárható lenne. Viselős ifjú ara, haragos férj, aki álmában angyalt lát, de ez az angyal megmenti mindkettejüket… Az ihlet láthatatlan angyala nem szállt sem a pesti festő, sem az idősödő nő vállára, csak a szobájukkal szemközti érseki palota párkányán fészkelő galambok szálldostak a fekete pévécével védett villanyvezeték kötegekre, amelyeket vastagon beborítottak ürülékükkel. Ott élték életüket, ültek a tojásaikon, kiköltötték majd repülni tanították az utódaikat. A festő nap mint nap azt figyelte, miért nem akar az egyik felrepülni, fél, kapaszkodik karmaival a falba, míg a többiek egymás után szárnyra kelnek. A nő nem érzett kedvet a megfigyeléshez, émelygett az ürülék látványától, és ha a nagy meleget olykor zápor enyhítette, az esőtől fellazult szikkadt galambürülék végigfojt a kváderkő falon.

Kohán csontaréna 2014

Kohán Ferenc: Csontaréna, 2014

CÍMKÉK: