Murányi Gábor: A sajtó szövedéke
E kötet egyik tanulsága éppen az, hogy a sajtótörténet valóban Augiász istállója, amit okulásunk végett ajánlatos kipucolni. A szerző voltaképpen erre vállalkozik. Mindezzel Murányi – ha úgy tetszik – végső soron „a sajtó mint olyan” becsületét menti meg.
Kipusztíthatatlan tévhite a köztudatnak, hogy „a sajtó mint olyan” nem érdemel történészi figyelmet, és aki mégis felcsap a sajtótörténet kutatójának, ezt csakis orrát befogva teheti, mivel a tartalom és a színvonal gyalázatos volt 1945 előtt, és maradt 1945 után, mi több, ezen az 1989-es rendszerváltás sem tudott (de talán nem is akart) változtatni. Így aztán ma tényleg undorodunk és/vagy unatkozunk, ha a pártpolitika vezérelte politikai vagy a gusztustalanul csámcsogó bulvársajtóból próbáljuk megtudni, hogy milyen is a világ. Annál érzékletesebb képet kapunk tegnapjainkról, ha múltunkat ötven, száz vagy százötven évvel ezelőtti lapok felől vesszük szemügyre. A régi idők sajtója teli van a mai ínyenceknek szóló információkkal. Ezért kár, hogy történészek, filológusok figyelmének rádiuszából rendre kimarad, ami „csak” az egykori napisajtóban volna tetten érhető, hiszen ami egykor csak napi aktualitás volt, mára „áthallásos” szenzációvá lett. E lehetőség megragadása helyett tartja magát makacsul az a tévhit, hogy komoly kutatónak a sajtóra nem érdemes időt és energiát áldoznia, hiszen a lapok lényeges információt úgysem közöltek, tendenciózus hazugságok pedig forrásként komolyan sem vehetők. Fel sem ötlik, hogy egy kor lényegéről néha minden másnál többet árul el, ha azt derítjük ki: miről, hogyan és miért kellett hazudniuk (vagy megtévesztő féligazságoknál lefékezniük) a lapoknak? Hajdani szövegek hasonlósága mai lózungokhoz – mellbeverően kínos összefüggések felfedezésére adna lehetőséget. Épp ettől, a minden ilyesmit figyelme köréből kizáró, előítéletes vélekedéstől mentes Murányi Gábor felfogása, aki (immár sokadik könyvében s mindig oknyomozói szenvedéllyel) azt kutatja időről-időre, hogy miféle mechanizmus működtette a sajtó világát? Annak földerítésére szán energiát, hogy a sajtó miért lett eszköze, de terepe is a hatalmi manipulációnak. A sajtótörténet úgy, ahogy ő műveli, fontos társadalmi gubancok alaprajzát képes felvázolni. Mostani kötete, A sajtó szövedéke címével az előző, 2005-ben megjelent A múlt szövedékére utal vissza, hiszen mindaz, amiről beszél, „szövedéke” a sajtómúltnak, s ez a szövedék (a szerzőnek hála), a József Attila-i értelemben fel is feslik a kutatásai nyomán.
Politikai vagy művészeti, igényes vagy bulvártendenciájú, jobb- vagy baloldali, napi- és hetilapok, folyóiratok históriáját kutatva Murányi rendre rákényszerül, hogy kiderítse, ami ezekről az orgánumokról (például az 1938-as alapítása óta folyamatosan viharok tépázta Magyar Nemzetről) tudható, az utókor milyen tendenciával, s csupán felületességből-e vagy eltökélt hamisító szándékkal festett torzképet? Gyakran deríti ki, hogy cikkek szövegén, sőt néha tényközlésein is mennyit változtatott a cenzúra vagy a cenzor szerepét betöltő pártapparátus? Az átlagolvasó hallott már egyet s mást rebesgetni arról, hogy miféle visszaélések adódtak abból, ha a hatalom fontos információkat nyilvánított hozzáférhetetlen zárolt anyaggá, de azt, hogy adott esetben mit és miért kellett eltitkolni még az utókor elől is, hogy miből lettek fegyelmi ügyek és hogyan festett egy-egy igazoló jelentés, most, Murányi gazdagon dokumentált könyvéből tudhatja meg. E kötet egyik tanulsága éppen az, hogy a sajtótörténet valóban Augiász istállója, amit okulásunk végett ajánlatos kipucolni. A szerző voltaképpen erre vállalkozik, és e feladat teljesítéséért nem rest akár egyetlen homályos részlet tisztázása végett is levéltári kutatásokat hívni segítségül. Máskor feltérképezi egy-egy téma egész lehetséges szakirodalmát, és kifaggatja a még élő szemtanú-kortársakat, mint például Ember Máriát, aki az ötvenes évek szerkesztőségi harcairól, a sajtó jellegzetes figuráiról, betemetettnek vélt titkokról, a kulisszák mögötti mechanizmusokról tud – szenvedélyes érintettsége dacára is – hiteles képet festeni. Mindezzel Murányi – ha úgy tetszik – végső soron „a sajtó mint olyan” becsületét menti meg. Bár maga is aktív művelője a zsurnalisztikának, nem áll be a mundér védelmezői közé, empátiája mégis érzékelhetővé teszi, hogy ez az Atlantisz nemcsak tükre volt a világnak, melynek működésébe olykor maga is beleavatkozott, hanem áldozata is. A szerkesztőségek élő organizmusként jelennek meg szemünk előtt, figuráinak sorsa tükre a kor viszonyainak. Tanítani való kortörténeti esszé például a Ruffy Péter-pályakép, Murányira egyszerre jellemző a tehetség tisztelete és a jellem kritikája. A sajtó szövedéke engem azzal hódított meg, képesztett el, fegyverzett le, hogy szerzője nem szépen csengő teóriákat hirdet, hanem alaposan tanulmányozta is azokat a lapokat, melyekről írt. Kéretik erre nem legyinteni, mert ez sajnos nem magától értetődő, nálunk az egykori lapok ismeretét nem tekintik a sajtótörténészi hivatás sine qua nonjának. Működik olyan „sajtótörténész”, aki például a két világháború közti sajtójog történetének feldolgozásakor épp a korabeli lapok olvasásának „fáradságát” takarította meg magának. Ez az illető ezzel még csak nem is diszkreditálta magát, mindmáig időszaki orgánumok szerkesztőbizottsági tagjaként, sajtóról szóló viták szakértőjeként szerepelget a nyilvánosság előtt.
Vele szöges ellentétben Murányi Gábor tudja, milyen is az, amiről beszél. Akár a Horthy-, akár a Rákosi- és Sztálin-kultusz sajtóbéli megnyilvánulásainak kulisszái mögé pillant be, akár az 1956 utáni sajtópolitika manipulációit teszi mikroszkóp alá, olyan metszeteket készít, melyek révén az addiginál pontosabb kórismét lehet felállítani. Minden bizonnyal ínyencek csemegéje lesz az a (e könyvön belül is szinte önálló kötetté nőtt) ciklus, amely a Magyar Nemzet általa már régebben is tárgyalt fejezeteit új információkkal dúsítva taglalja. S e ponthoz érve hadd engedjek meg magamnak egy személyes kitérőt: nem sokan kérkedhetnek vele, hogy a Magyar Nemzetet illetően bármit Murányit megelőzve tudtak volna feltárni, ezért vagyok rá büszke, hogy már 1996-ban, tehát Murányi 2009-es cikke előtt megfejtettem a „rejtélyt”, hogy Faragó László használta antifasiszta cikkei alatt a „Régi Magyar” álnevet. E könyv más opuszai közül alighanem revelációszámba megy majd az emigrációban létezett Irodalmi Újság históriájának bemutatása, csakúgy, mint a Vásárhelyi Miklós-portré. Murányi könyve mindenestől fontos esemény tehát, de ahhoz, hogy azzá tudhasson válni, a szerző judíciumán kívül kellett valami más is: egy a művet felvállaló, s azt impozáns formában megjelentető könyvkiadó, a pécsi Kronosz. E műhely működése számomra a múlt századi nyomdász-könyvkiadó héroszok: Kner Izidor és Tevan Andor példáját idézi. A mai viszonyok közepette különösen jólesik arra gondolni, hogy létezik még olyan kiadó, amely, ha pályázati úton nem kap (mert nem kap) támogatást a Murányiéhoz hasonló alapművek megjelentetéséhez, akkor is hajlandó (és képes is) a szellemi teljesítmény minőségét minden más feltétel elé sorolni.
Murányi Gábor: A sajtó szövedéke (Huszadik századi laphistóriák). Kronosz Kiadó, Pécs, 2018, 405 oldal, 4350 Ft
