Könyvnap, könyvhét
1929 óta rendezik meg Magyarországon az irodalom és a könyv ünnepét jelentő könyvnapot, amely a későbbiekben könyvhétté, országos kulturális eseménnyé duzzadt.
Az ország városaiban és a falvakban is legyen „könyvünnep”, és hozzák „közvetlen kontaktusba egymással írót és közönségét… ingujjban, bohém formában, kürtös heroldok muzsikájával. (…) gerincét a festői könyvvásár teszi ki, amely a városnak lehetőleg valamely csendesebb terén, amennyire lehetséges, históriai épületek vagy természeti szépségek keretében folyik le […] egyszerűbb, de művészien dekorált polccal, állvánnyal, tolóskocsival, ponyvasátorral, bódéval vagy pavilonnal. Kívánatos lenne, ha a nagyobb cégek megfelelően díszes nagy reklámkocsikat – élőképekkel és könyveladással – járatnának ezen a napon. […].”
Ezek a mondatok Supka Gézától származnak, akit ma a könyvhét kitalálójaként tisztelünk: „A könyvfesztivál megtartását a Literatura irodalmi folyóirat főszerkesztője, Supka Géza javasolta a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) 1927-ben az akkor június 5-re eső pünkösd vasárnapján Miskolcon tartott évi közgyűlésén. Az ő kezdeményezésére tartották meg az MKKE szervezésében az első ünnepi könyvhetet 1929. május 12. és május 20. között.”
Érzékeny, és az esemény természetéről sokat elmondó momentuma az indulásnak, hogy a gazdasági világválság első évében történt a Literatura című folyóirat szerkesztőjének nevezetes fölhívása. A könyvnap mindenekelőtt az írók megélhetésén akart valamelyest javítani, mert a magyar írók zsebe jobbára akkor is üres volt. Sok nagy író élete mutatott apokaliptikus képet a szegénységről. Két nagy példát hoznék föl Supka Géza kortársi világából: az állandó anyagi nehézségekkel küszködő Karinthy Frigyes szó szerint fölélte utolsó – egyébként még meg sem jelent — novellájának előlegbe kapott honoráriumát, Krúdy Gyulának pedig a halála előtt, emberi megaláztatottságának mélypontján, szegénységi bizonyítványt kellett kiváltania.
Első alkalommal az árusítással és írói részvétellel egybekötött performanszra a rendelkezésre álló források szerint csak Budapesten került sor. És ahogy az lenni szokott, a könnyen hasznosítható népszerűség miatt, mint azt Murányi Gábor a HVG-ben megírta: „a (…) rendezvényére a politika rögvest rátelepedett: 1929. május 13-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a szónok. Az ünnepi alkalomra ünnepi bejelentéssel is előrukkolt: tárcája új tantárgyat vezet be, az olvasástant.” (HVG 2012/22 06.02. Könyvhét nyolcvanharmadszor • Címre jönnek.)
A politikai kisajátítás később is kísérte és kísértette az eseményt, ebben a változó politikai érák egymásnak adták a stafétabotot, és nem igen különböztek egymástól, abban sem igazán, hogy hogyan teszteljék az írók és az irodalmi világ aktuális tűrőképességét. 1935 például Hóman Bálint akkori kultuszminiszter alakja tűnt föl a könyvsátrak között, a szocializmus idején pedig központi bizottsági tagok, Aczél György és más hatalmasságok — magukat mutogatván – kíváncsiskodtak ott.
Mindenesetre azért, kiváltképp a hatvanas-hetvenes évektől fogva, a könyv, és fő polcon az élő irodalom és az irodalmi könyvkiadás színterévé vált a könyvhét, országos eseménnyé, ahol az író és az olvasó valóságosan megjelent a másik számára. Az olvasó sajátos tapasztalatává az vált, hogy böngéssze, a kádári-aczéli olvadás kiket enged ki a központi rendezvény fő színhelyére, a budapesti Vörösmarty térre. A könyvheti hivatalos listák szemszögéből ugyanis sok mindenre lehetett következtetni a létező szocializmus kultúrpolitikájának tendenciáiról.
1989 óta ismét fordult a világ: a tilalmas tárgyaktól fölszabadult irodalom és könyvkiadás után fokozatosan a piac rémisztő uralma vette át a szimbolikus és valóságos hatalmat az olvasók fölött; mára – noha a szándékok nyilván mások — a könyvheti standok többsége lehangoló zsibvásári hangulatot áraszt, és az olcsó piaci fogások terében látszanak elmerülni, messzire térve és tévedve a könyvnapok irodalmi tradíciójától és Supka valódi szándékától. Fölmerülhet a pesszimizmusból sarjadó kérdés: több lehet-e az öröm a keserűségnél ezekben a napokban? Mennyi maradhat így meg a könyvhét írók által is táplált pátoszából az új idők körülményei közt, abból a pátoszból tehát, amelyet a múltból megőrizni tisztán, jó szívvel lehetne?