A szenvedésben kirajzolódó véges élet[1]
Barnás Ferenc Most és halála óráján című regénye a halálhoz való közeledésen és viszonyuláson keresztül mutatja meg, miképp lehet megmenekülni egy menekülésre épülő életből, hogyan ösztönzi a fájdalom és a szenvedés azt, hogy egy olyan ember, aki voltaképpen sosem élte a saját életét, végül mégis szembenézzen önmagával, felleljen a létezésében valami merőben sajátlagosat.
A Most és halála óráján főszereplője Torjai Endre, aki pszichológusként dolgozott egy telefonos lelki segélyszolgálatnál, a praktizálási terület választásával is azt a célt szolgálva, hogy a lehető legjobban elkerülje a személyességet, a bevonódás lehetőségét. Amíg mások problémáival foglalkozott, s igyekezett őket rávezetni a megoldási lehetőségekre, ő maga is küzdött, vívódott, szorongott a mindennapokban, mihelyt „visszavedlett civillé”. Hetvenéves kora után végül úgy döntött, megfogadja pszichológusa, dr. Hoffmann tanácsát, és elhagyja Magyarországot, az óceániai szigetvilág felé veszi az irányt. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a költözés nem más, mint a Torjai egész életét átszövő és meghatározó menekülési kényszer radikális megnyilvánulása, ám valójában az óceániai szigetek az öneszmélés színhelyeivé válnak, olyan helyszínekké, ahol Torjai végre szakítani tud az egész addigi életében érvényesülő inautentikus létezési móddal, s élete utolsó szakaszában elindul a hiteles létezés irányába. Úgy hiszem, Jánossy Lajos nagyon jól érzékeli, hogy ez a regény szervesen tud kapcsolódni az egzisztencialista hagyományhoz, minthogy végső tétje abban áll, hogy egy olyan ember, akinek az egész élete az önmaga előli meneküléssel telt, miként tud szembenézni saját magával, számot vetni addigi életével és elszalasztott lehetőségeivel, szembesülni önnön végességével. A kötetben az egzisztencialista értelmezés irányvonalát is a halállal való szembenézés jelöli ki, így jelen írás célkitűzése abban áll, hogy feltérképezze, a közelgő halál gondolata és érzete miként keretezi át Torjai Endre addigi életét, és hogyan segíti hozzá a regény főszereplőjét ahhoz, hogy a halála pillanatához közeledve életére sajátjaként tekintsen. A halálhoz való viszonyulás életfelfogásra gyakorolt hatását Barnás Ferenc regényében Martin Heidegger és Irvin D. Yalom halálfelfogását segítségül hívva fürkészem. Végső kérdésünk pedig nem más, mint az, hogy vajon tekinthetünk-e Torjai Endrére egzisztencialista hősként.
A kötetben Torjai Endrét egy idős korba érkezett, vívódó, az élete értelmét kereső, az önmaga előli menekülését mélyen megbánó férfiként látjuk, aki nyugdíjazása után, túl a hetvenedik életévén keresi az új élet lehetőségét Óceánia szigetvilágának különféle helyszínein. A regény fejezetei a négy őselem (Levegő, Víz, Tűz, Föld) nevét viselik, amelynek egyrészt a természetközeliség hangsúlyozása a funkciója, az, hogy mi magunk is a természeti világ részei vagyunk, a természet sajátos törvényei alól nem mentesülhetünk, emellett pedig az őselemekben fellelhető szimbolikán keresztül bontakozik ki Torjai személyes története. Boetunga, Beilung, Siunung és Uwu, a regény kitalált helyszínei, ám mégsem az utópia vagy a fikció irányába viszik Torjai történetét, épp ellenkezőleg: ezek a képzeletbeli helyek nagyon is valós küzdelmek helyszínei, olyan küzdelmeké, amelyeknek a végső tétje az egzisztencia valóságának elnyerése, vagyis a hiteles létezés, vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy a saját élet tényleges elsajátítása. Torjai Endre élethez fűződő viszonyát legfőképp a menekülés és a halál folyton kísértő gondolata határozza meg, a menekülési kényszertől megszabadulni igyekezett, életvitelét pedig a halálra való felkészülés révén próbálta átformálni, szakítva azzal a beállítódással, amely odáig vezetett, hogy „leginkább a szabadságtól félt” (58.). Adódhat a kérdés, hogy miként juthatna az ember épp a halálra való felkészülés ösvényén haladva a szabadsághoz, miközben a végesség sokkal inkább korlátnak tűnhet, semmint a szabadság tágas horizontjának. Azonban épp a végesség, jobban mondva, a végesség tudata terelhet bennünket a szabadság felé, ösztönözhet a számunkra feltáruló lehetőségek kiaknázására. Ámde ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy a végességre ne pusztán általánosságban tekintsünk, ne „az emberi élet véges volta” lebegjen a szemünk előtt, hanem a saját végességünk.
A saját véges voltunk és a saját halálunkkal való szembenézés elől meglehetősen könnyű kitérni, sőt, nagy a kísértés is, hogy elkerüljük a szembesülést azzal, hogy földi életünknek időbeli korlátai vannak, ráadásul nem is tudhatjuk, mennyi idő áll még a rendelkezésünkre. A végességgel való szembenézés elmulasztására és a halál fogalmának másokhoz társítására hívja fel a figyelmet Martin Heidegger a Lét és idő című, nagyhatású filozófiai művében. Heidegger arra világít rá, hogy „az ember meghal” ténye voltaképpen kiüresíti a halál fogalmát, eltávolítva belőle a személyes jelleget, amely azt tenné lehetővé, hogy a halálra a saját halálunkként tekintsünk. A halálra a mindennapokban a „haláleset” értelmében gondolunk, rendszerint mások halálaként. Vagyis a halálra valóságként, azaz konkrét történésként tekintünk a hétköznapi megközelítésben, ezáltal pedig a halál elveszíti lehetőség-jellegét. Holott a hiteles létezési módban a halálhoz olyan módon kellene viszonyulnunk, hogy a halál mindenkor lehetőségként mutatkozzon meg számunkra. Heidegger szavaival: „A halál a jelenvalólét (Dasein) legsajátabb lehetősége. A hozzá viszonyuló lét feltárja a jelenvalólét számára legsajátabb lenni-tudását, amelyben egyenesen a jelenvalólét létéről van szó.” (Lét és idő, 305–306.) Mindebből az tűnik ki, hogy a halál lehetősége egzisztenciális – és egzisztenciafilozófiai – értelemben nagyobb horderejű, mint a halál megvalósulása, bekövetkezte. A kérdés, hogy miért és miképp lehetséges az, hogy a lehetőség túlnő a valóságosságon, és hogyan jelenik ez meg Torjai Endre történetében.
Heidegger filozófiájában a halál, jobban mondva, a halálhoz való viszonyulás jelentősége abban áll, hogy a hiteles létezés felé fordít bennünket. Ám ez csak abban az esetben van így, ha a jelenvalólét a halálra lehetőségként tekint, mégpedig saját létlehetőségként. Ugyanis a halál azért játszik kitüntetett szerepet Heidegger ontológiai vizsgálódásaiban, mert a halálban az mutatkozik meg, hogy nem vagyunk helyettesíthetőek, azaz mindenki a saját halálát halja, senki sem halhat meg helyettünk, s ha ekképp viszonyulunk a halálhoz, a saját halálunkhoz, akkor az tárul fel előttünk, hogy a létezésünk is épp ily sajátlagos: senki sem élheti helyettünk a saját életünket, csakis mi magunk egzisztálhatunk Önmagunkként. Ehhez a felismeréshez a halálhoz való előrefutás (Vorlaufen zum Tode) segíthet hozzá, minthogy ebben az „előrefutásban” a végesség perspektívájából tekinthetünk rá saját létezésünkre, szem előtt tartva azt, hogy a halál elérkezésének ideje bizonytalan, meghatároz(hat)atlan. A halálhoz tehát éppúgy hozzátapad a meghatározatlanság és bizonytalanság, mint a bekövetkeztének bizonyossága. A halálhoz kapcsolódó meghatározatlanság és bizonyosság kettőssége tétet ad annak, hogy miképp viszonyulunk a lehetőségeinkhez, hogyan választunk.
Torjai Endre már sokszor eljátszott a halál, az utolsó nap és az utolsó óra gondolatával, azt is többször elképzelte, hogy repülőgép-szerencsétlenség áldozata lesz. Úgy tűnhet, intim viszonyba került a halállal, a saját halálának gondolata sokszor megfordult a fejében, ám a halálra valóságként tekintett, az élet lezáró mozzanataként, kísértette őt a halál gondolata, de nem hatott formatív erővel az életére. Másrészt azt is észre kell vennünk, hogy a halál gondolata, amely szorongás formájában folyvást rátör Torjaira, összefüggésben áll azzal, hogy sokszor úgy tűnik, az idősödő férfi tehetetlennek érzi magát a saját életében, mintha mellékszereplő lenne, nem Önmagaként létezik, nem a saját életét éli. Irvin D. Yalom terápiás tapasztalataiból született elmélete szerint „a halálszorongás és a meg nem élt élet között pozitív összefüggés áll fenn” (Szemben a Nappal, 49.).
Mindez Torjai esetében annak is betudható, hogy „nyílt tudata” arra ösztönözte, hogy a külvilág felé forduljon, mások szenvedéseit tegye magáévá, olyan történésekre figyeljen, amelyekre nem volt és nem is lehetett befolyása. Jóllehet ezzel sok terhet magára vett, a saját életének gyötrelmei elől kit tudott térni. Azonban mindeközben vágyott arra, hogy szabad lehessen, bármennyire félt is a szabadságtól. Kedvese, Hegedűs Sára öngyilkossága jelentette a sorsdöntő fordulópontot Torjai számára, ez az esemény vezette őt az óceániai szigetvilág felé. Ám ott sem találhatott megnyugvásra. Hol a szomszéd beteg fia, Kristoffer Vestergaard artikulálatlan üvöltése, hol egy fiatal pincérnő epilepsziás rohama, hol a nélkülözés mindennapi tragikuma, hol pedig a népirtások rémképei idézik fel Torjaiban a délszláv háborúhoz kötődő emlékeket, vagy éppen azt a régi esetet, amikor egy utcai támadás szemtanújaként nem volt bátorsága közbeavatkozni, védelmébe venni az áldozatot. Szintén felidézte mindazokat az élményeket és emlékeket, amelyek a saját esendőségére és korlátok közé szorítottságára hívták fel az idősödő férfi figyelmét. Vagyis minden arra emlékeztette Torjait, hogy folyton csak saját maga és a szenvedései elől menekül, úgy érzi, tehetetlenségében fókuszál ilyen erősen arra, hogy sorsközösséget vállaljon a szenvedőkkel. Bár élénken reflektál saját menekülési ösztönére, valójában leginkább ettől az ösztöntől kellene megmenekülnie, megszabadulnia.
Ebben nem egy sorsfordító döntés, hanem egy véletlenszerű esemény, a létezésébe hasító baleset segítette Torjait, az, hogy olyan helyzetbe sodródott, amelyben ténylegesen farkaszszemet kellett néznie a saját halálával, s számot kellett vetnie addigi életével, valamint azzal, hogy miképp formálhatná még az életét a hátralévő, de egyre fogyatkozó időben. A súlyos térdsérülése – amelynek következtében az óriási hullámok maguk alá is gyűrték Torjait – nem csupán fizikai összeesést eredményezett, hanem a halálközeli élmény hatására a férfi addigi énje és személyisége is összeomlani látszott. Úgy tűnt, a tenger, amely számára a vágyak beteljesülését és a távlatosságot jelentette, végül a vesztét okozza, s odaveszve úgy hal meg, hogy sosem talált igazán Önmagára:
„Az a személy is összeroppant benne, aki haláltusája kezdetén saját magát észlelte. Egyedül a teste volt az, ami új erőre kapott, ez volt az, amely ellenállt mindannak, ami őt saját magáról le akarta választani. Mert a halál leválasztás is, melyben a magával részben azonos, részben nem azonos tudatunk ugyanúgy leválik egymásról, akár a test és a lélek. Ami előtte egymással szétválaszthatatlanul össze volt keveredve, az a halálban elkülönül.” (Most és halála óráján, 107.)
Barnás Ferenc fotó: Szilágyi Lenke
Torjai ebben a halálközeli élményben közelebb került mindahhoz, amit korábban szorongásai és olykor pánikszerű menekülési késztetései során átélt, vagyis ebben az élményben öneszmélést is megpillanthatunk, mintha a halállal való szembenézésben az inautentikus én-részek válnának le Torjai énjéről, teret engedve a hiteles létezésnek. Csakhogy hiába nyernek értelmet a korábbi szorongások és félelmek, amikor a halál fenyegető közelségbe kerül, ha az egyén úgy érzi, nem maradt mozgástere. Torjai Endre ezt élte át, a szó szoros és átvitt értelmében is:
„A félelem, a rettegés, a szorongás órái, melyeket nem értettünk. Nem értettük, hogy mi miért történt. Halálunk óráján majd megértjük. Haláljelek. Halálérzetek. Megsemmisülésetűdök. […] Úgy érezte, ő is mozdulatlan, valami mozdíthatatlanná vált benne, úgy érezte, már nem él, sohasem volt, most pedig már végképp nincs, esélye sincs arra, hogy visszakerüljön az élet áramlásába, és végre megtanuljon élni – úgy távozik a Földről, hogy nem ismerte a szabadságot.” (Most és halála óráján, 108–109.)
Ez a baleset egy cezúra Torjai életében, ugyanis innentől veszi kezdetét a fizikai fájdalmak keltette szenvedés, amely csakhamar a halálra készülés gyakorlatává válik Torjai számára. Az idős férfi kezdetben gyűlölte a kialakult helyzetet és gyűlölte saját magát is, a szenvedőt, a testileg és lelkileg kiszolgáltatott embert. Ám ez a gyűlölet idővel elfogadássá szelídült, amelyben nem a teljes rezignáltság vagy az apátia uralkodik, hanem sokkal inkább a végességgel, önmagával és a saját sorsával való megbékélést kell észrevennünk Torjai Endre attitűd-változásában. A fizikai szenvedés útján jutott el Torjai önmagához, a test kitartása és a szenvedéssel szembeni rezilienciája mintha példát statuálna a léleknek a kitartásra. Ehhez az is kellett, hogy a saját szenvedés annyira úrrá lett Torjai észlelésén és tudatán, hogy a balesete után nem is maradt igazán energiája arra, hogy mások szenvedésére fókuszáljon, s mások szenvedését helyezze a sajátja helyébe. Az intenzív testi fájdalom, a kezelésekkel és műtétekkel járó testi és lelki gyötrelmek által előidézett kiszolgáltatottság érzése afelé sodorták az idős férfit, hogy végre saját magával nézzen szembe. Emellett arra is ráébredt, hogy a saját szenvedésének terheit – bárki segít is neki – végső soron egyedül kell cipelnie és vállalnia, ezzel pedig felelőssé vált azért, hogy miképp viseli a terheket és midazt, amit a test-lelki szenvedés rárótt. Mások szenvedése a saját szenvedés tükrévé vált, az együttérzése pedig valóssá, hiszen a saját szenvedéseinek mély megélése mutatta fel számára azt, hogy miben áll a szenvedések egzisztenciális jelentősége, ahogy azt is, hogy az egész életet képesek átkeretezni az efféle megélések.
Végső soron azt látjuk, hogy a halálra, az utolsó órára való mégoly fókuszált készülés sem jelenti a saját halállal való tényleges szembenézést, mindaddig, amíg a közeledő halál árnyéka rá nem vetül az életre, vagyis a halálhoz való viszonyulásnak az élethez fűződő viszonyban kell tükröződnie, minthogy a végességgel való szembenézésnek mindenekelőtt az emberi egzisztencia formálásában van szerepe. Ugyanis arról van szó, hogy amikor az ember egy nagy horderejű egzisztenciális élmény révén szembesül önnön mulandóságával, akkor felébred benne az önreflexióra vonatkozó igény is, mondhatni, holisztikusan tekint addigi életére, bevonva a rátekintés egzisztenciális aktusába az egyén előtt álló lehetőségeket is, amelyek az addig leélt élet egésze felől nézve más fénytörésbe kerülhetnek. A saját élet végességének valódi fel- és elismerése révén beszélhetünk csak ténylegesen saját életről, ugyanis ekkor értékelődik fel a szabadság és a felelősség is. Erre vonatkozik Irvin D. Yalom amerikai egzisztenciális pszichológus halálfelfogásának központi gondolata is, miszerint:
„Bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt. […] A halál bármilyen szintű tagadása az alapvető emberi természet tagadása, és egyben a tudatosság és a megismerés egyre nagyobb mértékű beszűküléséhez vezet. A halál gondolatának elfogadása ment meg minket; nem a rettegésre és a sivár pesszimizmusra figyelmeztet, hanem mintegy katalizátorként egy valódibb életformára sarkall, és növeli életünk örömeit.” (Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia, 46., 49.)
Vagyis a központi mozzanatot az jelenti itt, hogy mihelyt az egyes ember számol a saját végességével, olyasmiként, ami bizonyosan egyre közeleg, és aminek elérkezése bármikor lehetséges, az élethez való hozzáállás is megváltozik. Mégpedig olyan módon, hogy az adódó lehetőségekhez való viszonyulásban és a döntési szituációkban már nem az elodázás érvényesül, nem a „van még idő eldönteni” attitűdje kerekedik felül, hanem egyfajta egzisztenciális sürgetettség bontakozik ki, amely nem is annyira a választás időbeli lezajlását sürgeti, és semmiképp sem annak elkapkodására sarkall, hanem arra, hogy a választás tétje az egzisztencia formálása legyen. Így a választás tétje az lesz, hogy a lehető legközelebb kerüljünk valódi, hiteles Önmagunkhoz, másképp szólva: az autentikus létezéshez.
Torjai Endre az önazonosságra a fájdalomban, a szenvedésben lelt rá, amikor a balesete következtében olyan gyötrelem telepedett rá a mindennapjaira, amely elől már nem térhetett ki, ahogyan korábban tette, nem próbálhatta meg mások szenvedéseire irányítani a fókuszt, mert a saját fájdalma járta át a napjait. Ahogy Torjai kénytelen volt vállalni a fizikai kínokat, úgy váltak számára egyre transzparensebbé mindazok a lelki gyötrelmek, amelyeket korábban elfojtott, a fizikai szenvedés átélése nyitott kaput számára a pszichés és lelki szenvedések megélése felé, vagyis afelé, hogy végre sajátjaiként vállalja a megpróbáltatásokat, a lelki küzdelmeket, és szembe merjen nézni mindazzal, ami elől mindig is igyekezett kitérni.
Ugyancsak jelentős lépés volt Torjai számára, hogy képes volt megtartani a kollektív traumákról szóló előadását, amelyre azért kérték fel, hogy pszichológusként beszéljen a népirtások és a tömegmészárlások borzalmainak közösségi, társadalmi hatásairól és hatásmechanizmusairól. Ez arra késztette, hogy a saját traumáival is szembenézzen. A meghibásodott repülőgépen átélt halálközeli élmények és a többi utas halálfélelme ugyancsak formálta Torjai halálhoz fűződő viszonyát, a mulandóság itt igazán intenzív és valóságos megélésben tárult fel, nem pusztán a gondolatok közé beúszva, hanem egészen elárasztva az összes többi gondolatot. Itt a mulandóság többé nem „háttérzene” – ahogy Irvin D, Yalom fogalmaz a Szemben a nappal című könyvében –, hanem felszínre tör és előtérbe kerül, amikor a zuhanás kockázatának megélése minden figyelmet a halál testközelbe érő lehetőségére irányít.
Jóllehet ezek az élmények formálják azt, ahogyan Torjai önnön véges életéhez viszonyul, tudatosítva a végességet és a szenvedésbe merülő élet saját voltát, még mindig úgy érződik, hiányzik valami. A meg nem élt élet ezen a ponton már pótolhatatlannak tűnik, az elszalasztott lehetőségek visszahozhatatlanok, a kihagyott vagy rosszul meghozott döntések megmásíthatatlanok: sem a baleset utáni tehetetlenség, sem pedig az erre való ráeszmélés nem helyezheti hatályon kívül a végesség szabályrendszerét. Azonban nincs – és nem is lehetséges – egészen beteljesült élet. Heidegger is az „állandó kinnlevőséget” hangsúlyozza a jelenvalólét létezése kapcsán, hiszen az életnek nincsen előre adott esszenciája, nincsen konkrét, megvalósítandó értelme, és nem is a megvalósításig tart az élet. A lényeg az értelemkeresésben rejlik, az autentikus életút választása is azon múlik, hogy vajon megtalálja-e az egyén, hogy számára mi a saját életének értelme, s ezt a tőle telhető legteljesebb mértékben igyekszik-e követni. Az értelemkeresés az időhorizontra vetítve két irányba tarthat: lehet értelemkijelölő jellegű, azaz kitűzhetünk célokat, amelyek a jövőbeli döntéseinket, tetteinket egy bizonyos pályára állítják, de beszélhetünk a múltra vonatkoztatott értelemkeresésről is, hiszen sokszor nem egy tudatosan kitűzött célra tartva éljük az életünket. Ez korántsem jelenti azt, hogy nem állhat össze egy értelemegésszé mindaz, ami életünk fő vonulatait meghatározta és meghatározza. Torjai Endre esetében utóbbiról van szó. Bár az idős és betegeskedő férfi korábban már „többször is ijesztően tiszta villanásokban látott rá élete végességének tényére” (210.), most, azaz a halála óráján, lázasan, betegségtől szenvedve az életének értelmet adó pillanat tisztasága dominál. Gyermekkorában, nyolcévesen, húsvétkor, a bihari templomban látott Krisztus halálát ábrázoló festmény jutott eszébe, s bár ekkor még mit sem tudott a szomorúságról és a szenvedésről, mégis élete mélységeibe hatolt ez a kép és a passiót hallgatva átélt fájdalom és elhagyatottságérzés:
„Erős fájdalom volt a szívében, de ez a fájdalom valahol jólesett neki, kétségbeesés és tehetetlenség volt benne és valami vad akarat, hogy e könyörtelenség ellen tennie kell valamit. Nyolcévesen dolga lett! […] Valami azt súgta, hogy az élet, amelyet leélt, mégsem volt annyira értelmetlen, mint amilyennek sokszor gondolta és érezte. Egyszerre más fénytörésben lebegett előtte minden, láza és fájdalmai ellenére már-már boldogságot érzett, amennyiben a saját élet megértésének pillanatnyi élményét boldogságnak lehet nevezni.” (230.)
Torjai Endre egész élete a szenvedés elleni visszafogott, halk, de annál elszántabb küzdelemről szólt, arról, hogy meg akart menteni másokat a szenvedéstől, élete vége felé közeledve pedig végül a saját szenvedéseivel is képes volt szembenézni, s bizonyos értelemben felül is kerekedett rajtuk, mert a szenvedés elfogadása, integrálása a saját életbe nagyon is tekinthető győzedelmeskedésnek: a szenvedéstől való félelem felett aratott győzelem ez. Sőt, még inkább az egykori, a saját szenvedések elől kitérő, azoktól rettegő önmaga legyőzése.
Torjai Endre története a késői öneszmélés története, jobban mondva, arra világít rá, hogy sosem késő ráébredni, kik is vagyunk valójában, mit tekintünk saját életünk értelmének, a lényeg csak annyi, hogy végül rájöjjünk. A végesség tudata és tudatosítása óriási ösztönzőerőt jelent ebben a ráeszmélésben. Végső soron a halál tudata menti meg Torjait is attól, hogy úgy hagyja el a véges élet terepét, hogy értelmetlennek hitte a saját életét, mi több, még sajátjaként sem igazán tudott tekinteni rá. Torjai Önmagára találását a számára merőben új kultúra, az abban nevelkedett emberek sajátos, az európaitól merőben eltérő halálfelfogása, a természet közelsége és egyáltalán a komfortzóna elhagyása is elősegítette. Ám a legfőbb a benső út, ezáltal tarthatjuk Torjait egzisztencialista hősnek. A benső út az, ahogyan az őselemek által fémjelzett fejezetekben a Levegőben lebegős szabadságvágytól a Víz mélyéről felszínre hozható tudatalatti tartalmak feltárásán és a Tűzben rejlő szenvedélyen és tenni vágyáson át végül eljut a Föld stabilitási pontjára, megismerve a fizikai test határait és nyugvópontra jutva Önmagával, mielőtt visszatérne a földbe, amelyből vétetett.
Felhasznált irodalom
Heidegger, Martin 2001. Lét és idő. Ford. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István, Budapest: Osiris Kiadó, 2001.
Yalom, Irvin D.: Szemben a nappal. A haláltól való rettegés legyőzése. Budapest: Park Könyvkiadó, 2018.
Yalom, Irvin D.: Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest: Park Könyvkiadó, 2023.
Barnás Ferenc: Most és halála óráján. Budapest: Jelenkor, 2025.
[1] A KULTURÁLIS ÉS INNOVÁCIÓS MINISZTÉRIUM EKÖP-25 KÓDSZÁMÚ EGYETEMI KUTATÓI ÖSZTÖNDÍJ PROGRAMJÁNAK A NEMZETI KUTATÁSI, FEJLESZTÉSI ÉS INNOVÁCIÓS ALAPBÓL FINANSZÍROZOTT SZAKMAI TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT.
