Rózsa utca retrospektív – Oratórium
Mohai V. Lajos versei
LOVAK
Skarlátvörös-kísértetek
halálra ítélten a lovak.
Szobor-alakjuk lassított kép,
bronzba csomózott mozdulat.
APOKALIPSZIS
Ágaskodnak letepert hegyek.
Istállók. Lovak. Szenesek.
Házsorok közt levegőprésben
ölelkeztek a Föld melegével.
A KOCSISZÍN
Széttört az Ég: ez a halál.
A szalmabála sarkainál.
A kapun kifordult pántok:
Jégszürke pára-forgácsok.
Megroppant a Föld. És megállt a Nap.
Angyalszót citált a pillanat.
Kantárszáron kérges tenyerek.
Átvérzett szókra felelet.
és a füstölgő ammónia-pára
ráhegedt a reggel ajakára
utoljára még, a vége előtt,
az élet keserves rendje előtt.
KOCSISOK
Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek –
Mit vezetnek a szenesek?
Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fujtattak a szenesek.
Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,
és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –
Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
LAUDATIO FUNEBRIS
Ki vezeti kantárszáron őket,
hogy az istállók összedőltek?
Ha elnyelné testüket az emlék,
ki fogadna, ha innen elmennék?
Ahogy vonszolták a menetet,
a testek vonalkódja remegett.
Az árnyak lehasaltak a porba,
meszet lehelt ki a pincék torka.
Hidegen sorakoztak a házak.
Égi mezőn dobogtak a lábak.
Szerencsére, roppant út ez valóban.
Mérgét fújta az Isten a porba!
