Mohai V. Lajos új kötete
Megjelent Mohai V. Lajos új próza- és esszékötete a Prae Kiadó gondozásában
A vén diófa, a sörgyári kocsikísérők szentélye
Most, hogy visszatekintek arra régi sörös városra, ismét szólnom kell a Vén Diófáról, mert az emlékezetembe vésődött kocsmák közül ez elevenedik meg a legélénkebben
Talán azért, mert a Vén Diófa az én szememben akkor a sörgyári kocsikísérők és főzőmesterek szentélye volt, ahol munka után még összeverődtek, mert a sörgyártás bármely fázisa komoly odafigyelést igényelt, és az irodistákat leszámítva a sör elkészítése megerőltető fizikai munkával járt, továbbá nem nélkülözhetett elhivatottságot és lelkesedést.
És mert a kocsikísérők és főzőmesterek estére kiszikkadt testű vénemberekké váltak, és erre a kis kocsmai kitérőre szükségük volt, hogy visszataláljanak önmagukhoz, és az elszabadult ösztöneikre ráparancsoljanak, mielőtt hazaindulnának.
A söntéspultnak dőlve kerestek megértést a maguk számára.
Amikor kihordták az aznapi sört, hogy itassák vele a várost és a környékbeli falvakat, azután, hogy lerakták durva bőrkötényeiket, vagy elhagyták a malátatornyok levegőjét és kiléptek a másik életbe, nehezen szánták rá magukat a hazafelé vezető útra.
A Vén Diófában sohase volt záróra, a Vén Diófa útba esett a sörösöknek, a Vén Diófában a söntéspultra támaszkodva diskuráltak a kanizsai sörösök. A gyáriakban a kocsmapultnál, bármennyire kiszívta is a munka, bármennyire elgyötörtek voltak az egész napos megerőltető hajszától, a rakodás és a nehéz súlyok emelgetése után is új erő nyílt; olyannyira fölélénkültek, hogy egy idő után szinte elillant belőlük a fáradtság. Ráérősen adomáztak, nem úgy tűnt, hogy sürgetné őket az idő, hogy sietnének haza. A sör a becsületük volt, a legközelebbi hozzátartozójuk, a gyárnak és a sörnek éltek.
Másnak nem tudtak már.
