Dióhéjban – Mohai V. Lajos esszéje
Petőfi itt a természeti költőként is egzisztenciális határhelyzet lírikusa, mellyel kivívta a kései utódok, Kosztolányi Dezső és Danilo Kiš főhajtását.
Petőfi Sándor és Szendrey Júlia
A Szeptemberi áhítat költője, Kosztolányi Dezső nem tudott betelni a Szeptember végén költőjével. A Pesti Hírlap 1934. június 24-i számában hosszabb elemzést szentelt a versnek. Hogy ez a költemény mennyire állt sarkalatosan érdeklődésének homlokterében, mutatja, hogy hat évvel korábban már rövid jegyzet keretében foglalkozott vele. (Új Idők. 1928. szeptember 23.) A versélmény újbóli jelentkezése, szinte elementáris feltörése azonban Kosztolányiból újból kikényszerítette a megszólalást. Éppen ezért föl akarja tárni, hogy miért szép ez a Petőfi-vers? Miért hatott rá? Ez Kosztolányi szövegmagyarázatának is a módszere: lépésről-lépésre haladni, fölfejteni, mit tesz a költő a tárgyával, mit teszi költőivé és maradandóvá a nyelvét, milyen az előadásmódot választ hozzá, mi szolgálja a legteljesebben a célját?
Kosztolányi először azt zárja ki, amikre fölösleges hagyatkoznia az olvasónak, mert a vers hatásának a magyarázata az alapgondolattal, a költői őszinteséggel, a keletkezés tárgyi adataival kudarcra ítélt kísérlet. Megállapítja ugyanis, hogy „A nagy költemények rokonok abban, hogy az élet ősi, egyszerű, többnyire elcsépelt mozzanatait szólaltatják meg, s csak a kifejezés tündéri varázsával hatnak, mely úgy lebeg fölöttük, mint végesen a végtelen.” Tehát azok a momentumok (a vers alapgondolata, a költői őszinteség, a keletkezés tárgyi adatai), ha érvényüket nem is vesztik, a tapasztalatok szerint járulékos elemek a vers befogadásához. „Úgy látszik, nincs más mód, minthogy a verset magából a versből értsük meg.”
Kosztolányi Dezső
Kosztolányi ezzel, persze, föladja a leckét az olvasónak. De hát, mindnyájan magunknak olvasunk. Ő, a Szeptemberi áhítat költője például a legszebb magyar verssornak olvasta a második szakasz kezdősorát: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
Még egy bekezdés a Szeptember végén-ről
Danilo Kiš, a magyar irodalom közeli barátja, aki azt tartotta magáról, hogy ő „az utolsó jugoszláv író”, A bolondokháza előcsarnokában című elbeszélését kezdi (Mácsai Tibor fordításában) így:
„Minden valamikor szeptember havában kezdődött, olyan hangulatban, mint amilyet Petőfi ír le Szeptember végén című költeményében: a vállalkozói villák kertjében még zöldelltek a sövények és a nyárfák, de az esők és a szelek már megkezdték garázdálkodásukat, megtépázták a leveleket és letaposták a füvet, majd jött a hosszú vénasszonyok nyara, amely igyekezett rendbe hozni a rendbe hozható dolgokat, megállítani a megállíthatatlant. Erkélyemről szemlélem az évszakok eme szeszélyes váltakozását, akaratlanul is látva, nemcsak mint a díszletek változásait valamilyen hatalmas, klasszikus melodrámában, amelybe bevonták az isteneket és a teremtés-rombolás mitikus erőit, hanem egy egészen lírai összefüggésben is, amely ártatlan, valójában gyermeki, holmi lírai és melankolikus összefonódásként önmagammal: az elmúlás élő képeként. A szeptembernek ez a romantikus (Petőfis) mélabússága összefonódik annak az életével és lényével, aki mindezt saját elmúlásának és öregedésének képeként szemléli, ám mégsem csupán szentimentális (költői) meglátás, hanem egy sajátos metafizikai remegés, amely óva int.
Negyven és egy éves vagyok. Befejeztem legújabb könyvemet. Merre, hogyan tovább?”
Danilo Kiš
Petőfi „Szeptember végén”-je az elmúlás élő képeként Danilo Kiš tollán nemzetközi szállóige lett tehát, világirodalmi toposz, ahogy magyar szállóige lett – láttuk föntebb, Kosztolányinál –, „az Elhull a virág, eliramlik az élet” is. Petőfi itt a természeti költőként is egzisztenciális határhelyzet lírikusa, mellyel kivívta a kései utódok főhajtását. Mert ettől az ominózus kérdéstől, a merre, hogyan tovább-tól nem tudott Petőfi sem szabadulni a koltói kertjében sétálgatva, ahol számára az elmúlás példázata a híres elhulló virág metaforája lett.
