Az ólomkatona utcája

|

Mohai V. Lajos: Rózsa utca, retrospektív

Nagy műfaji kísérleteket rejt ez a kis kötet (eposz), nemcsak a látomásos-ujjongó, mitikus költői nyelvet próbálja megújítani, hanem a Chandler-idézés során  – nekem ez az egyik kedvenc szövegem, A chandleri helyek –, az oldott, dünnyögős, már-már prózába hajló, mesterien megkomponált versbeszédet.

A prózaírónak is kitűnő Mohai V. Lajos sokféle módon kísérletezik az egyes szám első személytől való szabadulással. De a verses vagy prózai epikában megteremtett én mindig „én”, mindig Mohai V. Lajos, vagyis egy olyan személy, akit így vagy úgy, de legkönnyebben magával a szerzővel azonosítunk. Ez a mai prózától egyáltalán nem idegen önírás, vallomásosság, amely nem szükségképpen eredményez se érzelgős anekdotázást, se komplett önéletrajzot, és mégis a referencialitás széles skáláját bonthatja ki.

Mohai V. Lajos nem az utca történetét „meséli el”, nem sorsokat sorakoztat fel, mint Tar Sándor A mi utcánkban (bár a Görbe utca igézetessége ott sem csak az elbukás-történetek egymásba tükröződéséből adódik), hanem a múlt megidézésének feltételeit, a Rózsa utca változatos jelentéseit keresi. Maga az utca megszűnt, leromboltatott, ma a nevét Nagykanizsán egy panelházsor viseli. Már csak rímekben, költői visszaemlékezésben él:


szelence
melence
Velence


De ez az elsüllyedt utca vagy múlt miképp lehet színtere (vagy tükre) egy eposznak? Mennyiben tekinthetjük a Rózsa utcát a posztmodern eposz újraalkotására tett kísérletnek? Az eposz hősei legtöbbször a közösség nevében cselekednek, egy adott politikai közösséget testesítenek meg, a Mohai-féle énnél pedig aligha létezik csökönyösebb individualizmus. De a Mohainál igen szokatlan  antikos reminiszcenciák mellett feltűnő a pátosz, a csakazértis megszelídítésére tett kísérlet: a Rózsa utcában már azáltal, hogy a boldogság elgondolható vagy emlékezetben megidézhető, a heroizmus, a ragaszkodás értelmet nyer. Akár ilyen ironikus formában is:

kiáltsátok mind:
az ólomkatona visszatérhet a mesébe!

A szabálytalan nagykanizsai utcácska mögé a Monarchia (haza) és a személyes életút összes fontos színtere megidéződik: Ménesi út, Krisztina tér, Prága, Sárszeg, Trieszt. A személyes sors – mint azt Mohainál megszokhattuk – személyes olvasmányélménnyé tükröződik szét: Hrabal Prágájává, Kosztolányi Sárszegéé, a mozaikdarabkákat, a város- és utcarészleteket már csak el kell rendezni az abszolút kezdőpont, a Rózsa utca köré. A személyes múlt ürügyén a XX. századi irodalom is megidéződik: mégpedig igen meglepő módon: az eposzi seregszemlében, a Hádész országában tett alámerüléskor nemcsak a már megszokott kedvenc szerzők (Weöres, Tandori, Nemes Nagy, Kosztolányi, Petri), hanem az ötvenes-hatvanas évek látomásos költészete (Juhász Ferenc) is megidéztetik.

Nagy műfaji kísérleteket rejt ez a kis kötet (eposz), nemcsak a látomásos-ujjongó, mitikus költői nyelvet próbálja megújítani, hanem a Chandler-idézés során  – nekem ez az egyik kedvenc szövegem, A chandleri helyek –, az oldott, dünnyögős, már-már prózába hajló, mesterien megkomponált versbeszédet. Chandler kapcsán érdemes elgondolkodni a popkulturális utalások (nemcsak krimiszerzők, hanem természetesen Andersen) szövegbeli státuszán. Az egész Rózsa utcát és annak eposzi, hősepikai utalásrendszerét meghatározó győzelem-vereség ellentétpár nem működhetne mesterkémek, bunyós detektívek, mesehősök nélkül. Ez az utalásháló nemcsak heroizálja a magas költészet „emlékezetét”, hanem összekapcsolja a gyerekkor emlékmorzsáival.

Egy egyenes vonalú vagy görbe utcához (hisz milyen lehet egy utca, ha nem egyenes vonalú vagy görbe) talán nem is illik a „rózsa” a maga pompázatos, szimmetrikusan rendezett, egymásba hajló, koncentrikus köröket idéző szirmaival. De persze van Orgona utca, Tulipán utca, ahogyan mért ne lehetne Fülemüle vagy Gólya utca is. De itt a „rózsa” a maga egymásba simuló szirmaival, labirintusra emlékeztető, érzékeny tökéletességével az emlékezet metaforájává válik – a lírai személy, egy letűnt történelmi kor és persze a magyar irodalom emlékezetévé. A koncentrikus körök, cirádák ellenére az utca (vagyis a mi „utunk”) mégiscsak egyenes vonalú: a hervadás és romlás stációin át vezet a felejtés és megsemmisülés felé. Csak akkor gyönyörködhetünk a szépségében, ha ezt magunkban tudatosítjuk.

Végső dolognak nincs mása.
Halál és halott egyazon forma,
úgy tér meg a porba

A szülővárostól vett búcsú a halott szülőanya pillantásával lesz végérvényessé. De hogy mindez megtörténhetett, és hogy ténylegesen meg is történt, ebben a lenyűgözően átgondolt költői alkotásban, művészi kozmoszban érthetővé teszi az eposz megidézését.

Mohai V. Lajos: Rózsa utca, retrospektív
Prae.hu-Palimpszeszt, Budapest, 2017.

CÍMKÉK: