Mohai V. Lajos két verse
ÁRNYAK TÖRMELÉKE
Megsínyli mindenét ki körül
holtak zarándokolnak. Tekintetét
hómezők és kopár sziklák
ejtik foglyul, s tolvaj szörnyek
mutatják foguk fehérjét.
Mégse kívánhat mást.
Szomszédja temetői kődarab,
s nyirkos kertek tüskesövénye.
Szomorú árnyak törmeléke.
S fejét
szurkos éjbe ásva,
fuldokol énje bomlott mása.
SZÓTLAN KÓRUS
Az álomról
Az éjszaka ösvénye utazásra való.
Béklyóktól szabadít meg,
a léptek tapogató zajától idegen köveken,
földúlt órák lámpalázas izgalmától.
Az álom gyöngyházszínű vágyakozás.
Teljesebb világ a nappalnál.
Az élményekről
Az élmények vakon csordultak elém:
amit összegyűjtöttem magamnak,
az sem mindenben az enyém.
Az emlékekről
Velem sokasodnak rejtekutakon —
labirintusokban gombolyodva
őrölné az idő malma tovább,
leltározná és betemetné nyomát,
aminek csak ő tudná az okát –
Istenek zsámolyán ülve,
Hádészhoz űzve —
A múltról és a jelenről
A múltból csírázik, s incselked a szép,
mire emlékezni melengető még.
A jelen meg csak bolondozik velem,
cselt gyanít ott is, hol cselnek nyoma sem.
Az öregedésről
Sötétedik. Amit látok, az a szomorúság partja;
az a part a behorpadt földé,
az a föld a kiolthatatlan fájdalomé.
Hideg hullámokban, ahogy közelednek felém.
