Kosztolányinak
Mohai V. Lajos verse
Amikor elmerülnek a holtak,
és visszatérnek a Föld porába,
kialvó életükből kilépve,
égi bolthajtás alá húzódnak.
Onnan a szemközti világból
– élőnek tiltott helyen – figyelnek;
szótlanságuk túlcsordul a síron,
mocorgásuk virágmintás selyem.
Már nem féltik éjük magányát –
a földi siralomvölgyet annyi
éven át járták, s megelégelték
a kapott régi leckét: porszemnyi
sorsuk odaadása volt nemrég
a tünékeny lét, semmibe vert ék –
most ködként inognak, elmerültek –
bevárnak engem, követem őket.
